Szőcs Géza: A medúzákhoz

Hozzátok szólok, medúzák.

Itt osztódtok a tengerben, belénk is csíptek néha-néha.

Ellenségeitek nincsenek. Csöndben növekedtek.

Ma ennyien vagytok, holnap kétszer ennyien.

Vasárnapra már harminckétszer annyian lesztek, mint amennyien itt

lappangtok most a tengervízben,

átjárva átlátszó, zselés matériátokkal

a hullámokat.

Nézem a kocsonyás hullámverést:

sem állat, sem növény, sem

hal, sem vízimadár

nem képes elpusztítani közületek egyet is. Lágyan és némán

betöltitek tengereinket, előbb a felszínt.

Majd lassan-lassan alkalmazkodva a sötétséghez, meghódítjátok a

mélységeket. Mire leértek a tengerfenékre,

új, sötéten fortyogó, villogó tekintetű alfajok és

nemzetségek alakulnak ki kocsonyás masszátok alján. Megtöltitek a bálnák szétszórt csontvázait és

meghódítjátok a hajóroncsokat, kikukucskálva néma ablakaikból.

És a lüktető örvénylő, sötét kocsonya, a Mély,

állandó ingerlésben tartja majd

a felső részeket, melyekben a nem szűnő izgatottság

fölerősíti az elektromos kisüléseket,

és a cikázó, sistergő gömbvillámok felgyújtják majd az

utolsó halászbárkákat, melyekből ordítva fogják kivetni magukat a lángoló

halászok, bele ölelő, hullámzó, áttetsző karjaitokba..

És amikor megtöltöttétek az utolsó óceánokat is,

a hatalmas masszában majd kialakul,

mint a bolygót átfogó, hullámzó agyban...

– lesz északi, s lesz déli féltekétek, harcban egymással nemegyszer –

...kialakul majd lüktető tudatvilágotok,

előbb kezdetleges, majd egyre kuszább

tartalmakkal,

vad képzetekkel és szándékokkal.

És akkor megindultok majd a folyókon is fölfelé, medúzák,

meghódítani az édesvizeket, mint csápokkal

átkarolva a

Földet, megtöltve a tenger fele tartó vizeket.

És egy kislány ezt kiáltja majd:

folyamok, folyók, patakok, csermelyek, végetek van!

Mi lesz veletek, vadmacskáim!?

Nincs miért nőnötök, magvacskáim!

Ezt fogja kiabálni.

* * *

Medúzák, csípjetek meg.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 3-i számában.)