Szőcs Géza: A sétatéri hattyúkról

A kolozsvári Sétatéren

a szigeten élt egy hattyúpár,

Léda néni és Hattyú bácsi

nem volt szokásuk énekelni,

mert a sziget nem hattyú-bár

de a város szerette őket

‚„...látjátok, milyen édesek?!’”

Idegen katonák jártak arra.

Rongyosak voltak s éhesek.

A hattyúpárnak nekiestek,

hogy megsüssék őket vacsorára,

hogy vacsorára megsüssék őket!

(de voltak, akik hangoskodtak,

hogy kolozsvári hattyú-paprikást!

csak azt! nem kérünk semmi mást!)

De megszólalt a riadó!

s a századnak rohanni kellett.

Ott zúgtak el

a Magyar Színház mellett

s nem maradt idejük kisütni

azt az ízletes hattyúmellet.

Csak a tábori szakács

kinek csúfneve Basta volt

de Holsztomérnek is szólították

a hattyúból csak ő evett

csak ő evett a hattyúból.

S amikor útra kerekedtek

pont mikor jött az este

a hattyúk szépséges fejét nyakastól

a hattyúk szép fejét lenyeste

és a szárnyakkal együtt

– jó lesz a hattyú-húslevesbe –

egy katona-

ládába beletette.

A katonák teli bőrönddel keltek útra

miként azt Bartók Béla tette.

A Fellegvárig sem jutottak

s elnémult a harmonikaszó

Harmonika elhal

elfullad az ej-haj

a seje-haja,

és a csuhajja

melytől süketül aki hallja.

Libabőr futkos a bakák hátán!

A faláda

mint egy gramofon

dalolni kezdett!

A katonák vetettek is

kisebb-nagyobb kereszteket!

de a kezük úgy reszketett!

Mert átéltek ők már sok vihart

de nem hallottak még ládát énekelni

soha addig a martalócok

nem hallottak még hattyúdalt.

Vérszín áriák, búcsúszó,

búcsú és jajveszékelés

és sziszegés és zokogás

sugdolózás és csattogás

és lüktetés és kopogás

suttogás, sírás, gágogás

és csőröknek a kopogása

és sikoltás és jajgatás

ilyesmi

és sötét végrendelkezés,

megfejthetetlen testa-

mentum,

elhaló trillák búcsúzóban

halál suttog a búcsúszóban.

HOLSZTOMÉR SÁPADOZNI KEZDETT

S MEGIVOTT MINDEN ALKOHOLT

TESTÉBEN OTT VOLT MÉG A HATTYÚ,

MÉG MINDIG ŐBENNE HALDOKOLT

Holsztomér, immár jaj neked!

Nem menekülhetsz, Holsztomér!

most megfizetsz a holtomért!

És akkor véres kezét az égre emelte,

az égnek emelte véres két kezét

s Holsztomér üvöltve elrohant

harapva s hörögve énekelt, vonitva,

hányta magát és vetette,

rúgkapált

s a Szamos vizébe magát belevetette

hogy ne hallja

hogy visszafojtsa

vagy megfojtsa magában a hattyút

beleugrott a folyóvízbe

amely a hegyek közé visz be.

De a vízben is folyvást énekelt.

A rádió. A rádióm.

Kikapcsolom,

bekapcsolom.

Mert Hilversumot keresem.

Én Hilversumot hallgatom.

Egy szemtanú az esetet

– azt, hogy így meg így eshetett –

el is mesélte jóval később

mi több, még el is énekelte

még mindig zavartan és dadogva

a hilversumi rádióban.

Én legalábbis így hallottam.

Hogy ki volt ez a szemtanú

Léda volt-e vagy Holsztomér

nem ad választ rá senki már.

Új hattyú jött a Sétatérre.

Vajon most merre úszhat Léda?

s merre menekül Holsztomér?

A szigetre új hattyú kötözött.

Sorsunknak ő már nem ura

ő már nem felel sorsomért.

Ez volt a rövid narratívám

Kolozsvárral s a hattyúval

kit nem hoz vissza senki már.

Nem tudom, hogy volt

vagy hogy hogy van

nem tudom, mi van a holnapokban.

Az éter néma.

Hallgat a hattyú Hilversumban.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 4-i számában.)