Szokolay Zoltán: Versek

Báb

Az éghez kötve lassan leng

a tömött testű istenbáb.

Szájtátva nézi odalent

szolga hét és fél milliárd,

mert nem látják az igazit,

helyette ez, a kikötött

fröcsköli fényreklámjait

bölcső és koporsó között.

Mint zombik, ismételgetik:

az anti jó, az anti szép.

Tapsolnak, mert csattog nekik

tudatformáló csodagép,

aláhajlítják életük,

ízlésük, szenvedélyeik,

formál két ujjuk V betűt

már belső parancsuk szerint,

és énekelnek delirált

világpolgárok, magyarok,

nem vét a gépezet hibát,

s a báb is bárgyún vigyorog.

És hajnalban

Ne üzend meg, hogy visszajössz,

anélkül is tudom,

egyik éjszaka átjutsz majd

az ellenőrző pontokon.

Bóbiskoló, hanyag sereg

őrzi e négy dimenziót,

őket te könnyen átvered,

nem tudják meg, neved mi volt,

nem is kell hozzá útlevél,

se testi lét, se képzelet,

csak körülölelsz hirtelen

és érezhetem mindened,

ahogy akkor, majd most is úgy,

ahogy azt hittük, végtelen

a nyílegyenes gyalogút

végig az egész életen,

ahogy sokszor, majd most is úgy

szorítasz, ringatsz legbelül,

hogy ne fájjon: az ember itt

milyen alkukra kényszerül.

Ne üzend meg, hogy visszajössz,

a postánkat figyelhetik,

ezer trükkel uralják ők

az életet, az egyszerit,

nem engednek szabályszegést,

szerelmet, hitet, vallomást,

elpusztítják a verseket,

elfojtják a feltámadást.

És hajnalban, ha súgod, hogy

tovább maradnod nem lehet,

a fényben megkapaszkodom,

s megyek veled.

                          Veled megyek.

A híd alól

Az Einstein-Rosen híd alatt

takar a térből egy darab,

nincs több mérhető pillanat,

a csillagőrség elhalad,

lassítom lélegzetemet,

ügyelnem kell, hogy ne legyek

se látható, se hallható,

se köthető, se oldható,

az Einstein-Rosen híd alatt

számolgatom a társakat,

tátott lélekkel szállnak át,

mint kihajított rongybabák,

üresen kívül és belül,

mert egyedül, mert egyedül

testük hullajtva tűnnek el,

a kvantumhab mindent benyel,

féreglyukon átkergetett

bűnös-bűntelen lelkeket,

szerelmek robbanásait,

s a történelem árnyait,

és vissza többé nincsen út

annak, aki most belehullt,

annak sose lesz másik part,

annak lelke is belehalt,

mert egyedül, mert egyedül

túlélni sosem sikerül.

Lapulok, rejtem magamat,

el ne kapjon az áradat,

mert én majd veled, csak veled,

mert én sehová nélküled,

mert amíg éltem, vártalak

az Einstein-Rosen híd alatt,

csak eltűntél, de jössz te még,

majd rám találsz, adná az ég,

majd átölellek, mielőtt

hódítanánk új téridőt,

összeérünk, felvillanunk,

egymáshoz olvasztjuk magunk,

együtt győzzük le, nem vitás,

a zsarnok szingularitást,

mi együtt jutunk át oda,

és az lesz kettőnk otthona.

A puha csend bebugyolál,

csak szeretet van, nincs halál,

és csak e vers zenéje szól

az Einstein-Rosen híd alól.

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.