Akolmeleg
Fényes, világoszöld gömböcskék úsztak
akkor az égen, akár fölfedett
titkos tartalmak, amikkel nekem
tartozol, bár jól tudom, most fakulnak
a színek, bíbor a kékjét szapulva,
a rejtély egy korsó máza lehet,
egy silányabb festék, mi lepereg
az aklokról, hol remegve lapulnak
nyájaid kisbárányai, örömtől
remegnek, végre megkapták a hírt,
és a remény előszobáiban
mormolnak néhány rögtönzött köszöntőt,
mit egy kéz saját tenyerébe írt,
majd akik fecsérlik óráidat,
kipréselik a szégyent munkájuk gyümölcseiből,
olyanok, akárha csujogatástól
várnák az alkalmas szellőt, kabáttól
gallérig üvöltik meséiket,
ezen a tájon ne keress ma sok
hétfejű csodát vagy a kacsa talpán
házaid egyikét, s míg elcsavarná
fejed, tudd: neked más tér adatott,
más tér, egy más űr kényszerzubbonyában,
ahol a remény, figyelmeztetés
is egyben, hogy jó lesz korlátaidba
fogózni, légy társa a megszokásnak,
az ágyad nincs álmoknak vetve, és
ott vagy otthon, hol a magasba hívnak.
Tollbamondás
Mi végre szikráztak azok a gömböcskék
a pókhálóként lehajló mennyezet alatt, talán
világítottak nappal is, ám a sötétség ponyvája,
a képzelet kifeszített vásznai kellettek, hogy
láthassam őket, vajon csak idetévedtek volna
vagy ide szánták azokat mind, egy éberebb
semmittevés megrontott óráinak levizelt
parazsába, torzszülni egy ferde villanást, látni,
hogy mi igazabb, az a nagy fekete, vagy a színek
skálái mentén botorkáló hullámhossz, napok
elvágyódó szakasza, akkor szelíden szikráztak
a gömböcskék, akár tíz-tizenkét csipkebogyó,
égtek, vörösen égtek és sárgán, valahol égett
egy bokor, hallgatag lánggal, forrón, ott lógott
a tollbamondás, a bogyók bajszának farkasfog
mintáin várta az elbocsátást, aztán rám terült
végre annak a csodálatos egyedüllétnek a leple,
ami nem szűnik meg akkor sem, ha kilépsz
a fölbontatlan fénybe, és maradtam,
honnan kilépni lehet.
Folytonosság
Lövétei Lázár Lászlónak
Mégis, mért lennénk másak, mint több ezer éve?
Számol az ember. Szintén megszámláltatik egyszer.
Más talaján áll, másé mind, ami kék, ami zöld itt,
mégis, váltig szólni akarna, először, ezerszer,
végezetül – míg múlik a vágy, ami hajtja. Egészen,
részben. Hányszor, meddig? Tán lesz még erején túl
kívánság? Amit újra szavakra cserélhet, először,
végezetül, folyton – konok öntörvényei árán,
és ugyanazzal a hangsorral kísérve, mi volt már
hajdan... Nem, mégsem lehet az, csak más dal a dalban,
önmaga múlt idejével nincs egységnyi terében,
hömpölygő, torkos folyamok viszik így el a léptem,
mint ahogy ősi fohász sem száll ugyanarra az égre
és öreg átok sem ver most ugyanazzal a szemmel –
korsók pásztora, boldog pásztora, sípjaid élnek.
Mégis, mért lennénk másak, mint több ezer éve?
Számol az ember. Majd ő megszámláltatik egyszer.
Meglehet: itt az időtlen, s véges a tér, ami őrzi,
vagy csak az űr közönyéből tűnik a válasz, a kérdés.
Már rég szóltam a nyárról. Most írok neki őszt is.
Jó fának ága idején virágzik
Pernahajder lett fiunkból,
lépre csaló, lelke rajta,
balra tért a nincs kiútról,
s visszaint a szép mihaszna!
Jössz te még a mi utcánkba,
Virág utca huszonkettő,
búcsúcsókunk vár a szádra,
minden drága, ékes ruhád,
Kádár Kata csókját küldi.
Vérre nyílt az ajtó szárnya,
test hevert ott, balra vessző,
virágzik jó fának ága,
száll a madár elszegődni.
Úton, útfélen
Hegyen állok. Nézz utána. Ott írja
a könyveidben. Nem magas, nem is
semmi, ennyi méter, annyi centi. Ha volt
itt ember, nincsen. Fáradok. Ragyogni
mért? Ha itt semmi, az ott minden.
Agyagot gyúr, fellegekre szárnycsapást
gyúr, út híján a gyaloglásnak lábam gyúrja
mellé állni, úttá züllök, kövezzen ki,
díszítsen föl, piros, fehér. Heted ízig
lehet menni. Kezet rajzol, kirántson ő,
nincs már lépés, továbblépés, vonalat
rajzolna számra, mosolyogjak azzal
én is. Vörös por az alkonyathoz, amit
elvisz, visszahozza, ha nem délre, fekete.
Aztán lesz egy jó kis eső, amit megbán,
aki adta, mert ha nem lesz csók, mi nőne,
akkor nem lesz, semmi nem lesz, eltéved
a ragyogásban. Mért kínáltok engem vérrel,
testből fakad az is, fáj is. Egy húron peng:
ment, és eljön, én is látom, szem magasban,
csak azt hallom, amit látok, hiszem azt
a könnyű álmot, nincsen rajtam kívül
belül, nincsen ezen úton, útfélen sem.
Aki a folyóba lép
Tekintetembe zárva,
bűn bölcsejéből szent világra vetve,
elindul kedvem, vággyal
indul telve, véges terekben,
szemem látása, látás végtelenje.
Ott állok, ahol álmok
állnak együtt, ki keres, megtalál itt,
meddig e szemmel látok,
látom, ki egynek számít,
száz arcát látom, és egyik se másik.
Ezen az égvilágon,
mi porból indul, visszatér magába,
ezen az égvilágon,
egy igében a bánat,
a porban lépés, lépése a lábnak.
Mélyből, magasba törve,
akár a láb, mi porból égre táncol,
föloldozást csak tőle
remélek, isten áldjon,
egy bűnért, kétszer, nincs egyazon átok.
Gyémánt a lótuszvirágban
Hozok én neked egy olyan szerelmet,
ami nem indul égtájak felől,
nem a véletlen döbbenet kegyelme,
önmaga gyötrelme, fájnivaló,
nem együttállása vágynak, a kedvnek
a nefelejcs-pöttyök szende mezőin,
ahol pillangóit űzi a gyermek,
majd egyazon tárgy és lendület ő is.
Amit neked hozok, mind velem ég
és pusztul, mert az vagyok, ami éghet –
éghet a lét színén, a lét fölött,
testeden nem mérheted erejét
erővel, egyetlen mérték: az élet.
És velünk múlik el. Addig örök.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
