Szondy-Adorján György: Két vers

2022. január 11., 09:15
Tenk László: Éjszaka, Velence (olaj, tempera, farostlemez, 120 × 80 cm, 2008)

A sötét bárány

Árnyékaink rőt vizekre dőlnek, szemeinkből
kiissza harmatát a pázsit, csepűrágók istene,
te szellem, ki a széna illatával adtad ezt a népet,
legyen minden percünk éke most az emlék, hol
szemrevaló lányok átnéznek a dolgaink felett.

A sötét bárány összébb húzza nyáját, kiöntött
lelkek zöld iszapján lépked, a jó öreg még inti
birodalmát: „boldog, aki boldog, más szégyellje
magát”, ellobban sárkánya tüzével, ki pónyikon
sziszegve aranyalmán élne, kegyelmed szelíd
lankáin üld meg szörnyű lakodalmunk,
táncoljon el onnan szemünk öreg fénye.

 

Irány

Még világos az este, bár érzem, fakulni
kezd a fény, valahol abbamarad a kutyák
ugatása, fáradt szél indul a görögkeleti
felől, ilyenkor magukra öltik tornyos
csigaházaikat a percek, kibomló, táguló
csavarvonalaik összefonódnak egy
osztatlan jelen terpeszén, együtt remeg
a levegővel, a lombra sárgult suttogásban
él, mit egykor elszavaltak és elénekeltek,
kusza kánonjuk kivehetetlen, mégis
kellemes, hisz gyöngéd fölvezetői ők
az éledő képnek, mi közelebb ül
a szembogárnál és a kísértethajóknál is
távolibb, talán csak ez a lassú szél és
a zörejek egymást karoló, ölelve roppantó
kristálykarmai képesek előhívni a látványt
és idesorolni mind, aminek lennie kell,
majd lapokat pörgető susogásaikkal
elkísérni azt, míg a nyugalom enged
messzire látnom és bejárnom
a helyet, hová másképp nem juthatok el.

Elnyúlik a sötétség az utcák hosszain,
kipréselve a testek álmait magának,
fölszisszenő kis tekervényeiket meleg
füstökkel elegyíti a szél, még elsorolja
neveit a lombnak, majd lankad a járás
kövein ő is. A surranás, a lépések
neszének enyésző hangfoszlányaival
békülnek össze és hűlnek egymásra végül
egy kimerevített pillanat megcsillanó
keretén, mintha már soha nem lenne,
mi eltűnt, és ami van, csak örök valótlan
az oda-visszaút lezárt végein (miféle
szomjúság kívánhat magába dönteni?),
és rám emlékezne a villanás, ha önképén
mereng, hozzám szólna, ha sajátjaihoz,
míg színsóvár szürkeségével a hajnal
fölszabdalja az éjjelt és az ébredés
világosságának egyszerűségével szedi
össze darabjainkat, majd szórja szét
ismét oly fölösleges irányok bármelyikébe.