Szondy-Adorján György: Versek

Olyan gyanús külsőt öltött magára
az ég, hogy nem ismerné meg saját
földje sem, és egy eltévedt madárka
nem tudja most, merre küldje dalát.

Mikor az ég, akár nagy vizek, fújja
föl magát, és tompább színeket ölt
a legseszínűbb földnél, akkor újra,
és újra igazolja, hogy se zöld,

se kék, sem alabástromszín nem illik
hozzá egészen, csak valami kétes
egyveleg, amit olykor ránk rohaszt,

és elriaszt szagával, csak feszíti
az amúgy is meglazult köteléket,
próbálja azt, ki odalátogat.

Miféle világra néznek bágyadt ablakszemeitek,
miféle világ néz rajtuk át rátok, vezénylő
kezünket kapjuk a szánkhoz, szent játék a nyelv,
ő közvetít, bár igéitől a szem olykor sós tavakba
lábad, azt is szeretitek. Nem is oly rég, ünneplőbe
öltözött, verslábakon sétált, itt most köntösben
rohangál az intézmény szétvált pallóin, mézgás
nyomaiban támad a páva, de Matyi háromszor
veri el, míg igaza lesz, hej, szezonnyitó hónap
rőt madara, hess! Ni, ott jön a fény görbén,
hajlott hátba szúr, hullám érkezik, részecske
térül, világom tágul, itthon az asszony,
a dinó a vackon, az ómama hátul, szóval
sárkánylik a házunk, aztán megszűri
a fényt a sok-sok kilégzés, sóhaj, vissza kell
adni a levegőégnek az ő gázait, a földnek
az ő szénláncait, és hogy miért éppen
szénláncok ezek a láncok, és nem klór-, bróm-,
vagy szilíciumláncok, azt már elmondta
Asimov az esszéiben, aki nem olvasta, most
nadrágja élén szeli erét, és ha cérna volna,
selyem volna, rögtön kifordulna, mert drága
tárgy a vegytan, és drága minden tudomány,
drága cicám ölemben dorombol, jól érzi magát,
ahogyan én is, ugyanezt ajánljuk nektek is,
mi ketten, végül.

Egy harmadiknak érkező, se nagy-, se kisbetűs
madár, nem piheg, és nem csipog, csak ül
a földrajzi fokán, és szállok itt egy kék
madárral nélküled, falaknak csaptak álmaim,
ismérveim a külső utcacsíkokon, egyre folynak
el, s tova, mint víz a belső udvaron, csak ne kéne
árral szembe fújni szét a színeket, a hangokat,
most is látom azt, hány vég fohászra hímeztük
az ő nevét, s a hirdetést, hogy elszökött,
és idelenn két tér között, küszöbre véstem:
héthatár, s az érkezések számait, egy születés,
meg egy halál egyenlő, mégse jártam itt, és nem
kalácsom már nekem az otromba könyörgés,
a kalapomra most tűzöm a tollakat, hogy sétáljak
a külső utcacsíkokon, és elnapoljam létemet,
míg mosolyogsz és megszeretsz, hol szél
bántja a szélek jött-ment bokrait, ki szállna rá,
majd el, tova, és rá megint, és szállok itt
egy kék madárral nélküled, hogy álljak mégis
két lábbal a széleken? és lépni mégis, mire fel,
az égvilágnak nincs foka, nem táncosom, a dal
kér föl a táncra is, egy alkalomban áznak órám
lapjai, a víz, mi áll a belső udvaron, leoldja mindkét
mutatót, hogy örök legyen, mi tönkrement,
ugyanakkor, ugyanott, vonásaim csak nélkülem,
a külső utcacsíkokon, se nappalom, se telihold,
míg újrafestem színeim, hogy megálljak
az udvaron, csak én, s a málló épület, és szállok
itt egy kék madárral nélküled, az én vagyok,
ki vízre száll, az én vagyok, ki árad itt, a ház
a belső udvaron, a ház, mi összedőlne most.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 6-i számában.)