Manyi meg én
Nos, csapra vertük az állami hordót,
térdelt előtte a fél kombinát,
melltartóm alatt én csöcsöket hordok,
így Kaca Manyi, és kéjtrombitált.
Mért mondta ezt, míg élveztük a réz
sárga dallamát, talán mert a szája
ráállt az ajaksípra, s ott kacér
dallá hasadt egy ország almafája.
Jó áron adtuk a szép, sima deszkát,
kijött az ágy, szék, polc, továbbá fejfák,
forgácsból húztunk vidám lakokat,
veled halászunk telkeim egén,
a kölök almát árul, falovat
s vígan trombitálunk, Manyi, meg én
A sztahanovista mozgalom alkonya
Tenyérnyi földedet rút eke szántja,
paraszti sorodnak bús reneszánsza
csillan üvegen, s annak fenekén
rőt állami fény, s vodka-csökevény.
Elvtársi üdvözlet! szemed világa,
körötted rongy a táj, a köz kirágta,
az eke szarvát fogod eleven
búval, az volt kezedben, eleve.
Munkádat végzed, hős szocialista,
fordul a föld oda-vissza, ma Pista
legyek, ha hegynek nem megyek, mese
habbal mind, a kommunális kegyek.
Eljövetel
Leültem egy kényelmes székre,
vártam, hogy kiderüljön az igazság.
Halkan szemerkélt az eső, társadalmi
folyamatok csordogáltak erre,
és az emberiség egy része még pislogott.
A cicám ott sétált tűsarkú kedéllyel,
lehajoltam, és megsimogattam
egy gondolatom.
Aztán fölálltam, járkáltam évekig,
könnyebb úgy várni, majd visszaültem
a székemre, és töltöttem neked is,
míg végül a fáradtság lezárta szemeink.
Egyedül
Ismeretlen sötét víz partján ültem,
kíváncsin, mint egy első ölelés –
nem szólt hozzám se madár, sem egy isten,
a szél sem intett felém, feketén,
szörnyen tapadt az éghez a víz tükre.
Kerestem egy részt, amely ismert minden
idegenben, lehet egy nesz, vagy íz,
talán egy illat, tapintás, tekintet,
vagy látomás, dísztelenül, csak így,
már melléknevek nélkül, egy szál ingben.
És mindez hiába, már csak a szív üt
meg baráti hangot, éreztem, és
a víz fölé hajolva láttam, kín ült
arcomon, majd fanyar felismerés:
nincs szó nélkülem. Nincs szó rajtam kívül.
Kellék
Apadjon el a szem, az én szemem,
s a te szemed, ne lássuk egymást mégsem
így, hogy nincs szavunk, senki más ne értse,
látni jobb, vagy élni szebb, énvelem,
és teveled, vagy mégis én megyek,
és ég veled, és rád szárad az égnek
ónos esője, pelyhei, míg érted
majd ismét eljövök, hogy itt legyek,
és ha itt leszek, egy kellék, a foltos
öröklétnek kelléke, az leszek,
és nem várunk se Godot-ra, se fényre,
egy fölösleges átok is föloldoz,
szemben a por, amiből vétetett,
hunyjon már ki ez a tekintet végre.
Árpával érő angyalok
Itt vidám kofákkal találkozhatsz,
a vidám kofák mind angyalok –
míg árulják a petrezselymet,
táncot járnak, döngölőt,
a házukban az otthonok.
Itt vidám kofákkal találkozhatsz,
árpával érő angyalok,
a cickafark, s a céklalé,
a válaszuk, ha szédülök.
Itt vidám kofákkal találkozhatsz,
most mennyit ér az ér, ha vissz –
kenőcsöt hoztam, lábra, fejre,
és zörgetek a ház előtt,
és száll reám a por, a szösz.
Más bokája
Tekintetem most odaszegeződik
a bokádra, elfogadnék egy ilyen
bokát én is, látszik, nem idomult
még ostoba lépésekhez, meg igen
fi nom hét-nyolcas lábfej koronázza.
Járnék a bokáddal, a te cipődben,
hogy néznék ki uram, akár egy üszkös
Hétfő reggel, elkergetnek az esti
miséről Szombaton, Vasárnap, Hétfőn,
és Kedden, míg végre csilingel egy nap is
itt ebben, Szerdán visszavenném régi
bokámat szőröstül, cipőstül, égi
bocsánat száll a fejembe akár
a szesz, meg a dicsőség, és maradna
vidám lehetőség minden cipőcske.
Végső köztársaság
„amit cselekszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem,
amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem.”
Róm. 7, 15.
Soha vissza nem térő csónakban ülünk,
hogy mi lett a tájjal mögöttünk, nem tudom –
nyomunkban nincs fodor, csak néma víztükör
és onnan bámuló elűzött széltolók.
Mind egyre megy, mi százszor indult lefelé,
csak körözünk, mint rácson túl vadállatok,
nincs magára víz, nincs egyedül bárka sem –
én vagyok az utas. Az út is én vagyok.
Nem ismerünk, nem láttunk még,
vajon miféle vágy hozott,
ez itt a part, hol táncolunk,
s mind, egytől egyig kárhozott.
Csak egyre megy, nem érdekel,
ha jó kakasunk elfelejt,
majd zöld erdőben, sík mezőben,
ki páva volt, az páva lesz.
Ez itt a part, az ott a víz,
hol bukdácsol a csónakom,
ha indulok, vagy érkezem,
két rongyossá gyűrt alkalom.
Meddig mehet még csónakunk, uram, megoldott
vitorlával, behúzott evezőkkel, kénye-
kedvére szelednek, már mind útnak eredtek
madaraink a széllel, kihunyt szeme fénye
a leselkedőknek. Meddig mehet még így,
uram, hogy még idejekorán árvaságra
jut a képzelet, s titokzoknis nemzedékek
vakon fogadnak egy végső köztársaságra,
csak itt, csak most, ahol már nem akarunk lenni.
Csak integet, csak bólogat
az ablakból az elnök úr,
saját vizében ring a nép
és tekintete félreszúr.
Még imbolyog, majd égbe száll
a gép orra, a farka fel,
még ring a nép, de meghatott,
és hívják sörre, balra el.
Gálaököl csap asztalokra,
a ház kutyája fölvonít,
csak vicceltem, azt mondja Pál,
és még egy asztalt fölborít.
Lassan kifordul a föld és rajta az ország,
száradnia, áznia kell mindkét alapnak,
labdák csapódnak térfelünkbe és kiáltja
Švejk: „Ne lőjenek ide, itt emberek vannak!”
majd ásít és visszadől a monarchiába.
Most térdelünk az üst előtt, kosztot és hálát
adunk annak, aki majd lealkudja egy
végső köztársaság kikiáltási árát.
Már itt nyugszunk az asztalon,
a pincér ebe elgyökönt,
és mind elalszunk álmainkkal,
Arakhné áll a sarkainkban,
és elbontja, mit egybeszőtt.
A végtelen balról
Megsejtettelek.
Mint aszimptota állok
függvényed mellett.
Kígyófarok
Bármely szerelem
félvállról vett világa
száműz magába.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Erdély: 2020. szeptember, III. évfolyam, 8. (27.) szám
