Szondy-Adorján György: Versek (Közegfüggetlen utak, Maradni minden irányba...)

Folyami hajókkal versenyeztem,

ők úsztak, én szaladtam a parton,

lomhán haladtak és fenségesen, akár az óriások,

én csak rohantam, akár az ember,

aztán elfogyott a part járható,

szaladható része és a víz véglegessé

vált, akkor egy hajóra álmodtam magam,

és lassan eltűntem szemeim elől,

ám az utak visszatérnek értünk

és a vízbehasított sebek begyógyulnak,

amint fájdalmuk megszülik,

aztán mély álomba zuhantam,

láttam, évek óta ringok már,

most ott szaladok a parton.

Ablakaim mind esőre nyílnak,

nem értem a táj locsogását –

barátságunk gyökeret vert a parton,

a négy irányt föloldja a víz.

A világ nem egyenlő a földdel,

egy vagyok a mérhetetlen percen,

hadd suhogja föléd magát

a füvek nemzetsége,

majd várj a kiválasztott földön,

a társulás aranyló metszetén,

a nejednek virágot viszek

és játszani hozom a kölköt.

Barátságunk útra kel a vízzel,

a négy irány szélbefagyott rózsa,

hol van a táj szeme fénye

és hol van a táj is azóta…

Magányló testünkről verd le az átkot,

dörzsölöm szemeim, jószágom alszik,

játszhatnánk együtt egy sokbábos partit,

vagy itt ez az asztal, hozzad a dákód,

lökd a golyóid, én sima, te csíkos,

kockás az ernyőn a nyúl füle botja,

asztalunk zöldjébe rég beleszórta

magvait az ördög – ő gurul itt most.

Sírva fakadtál, rád néztem, mondtam,

ne bőgjél, hosszan ejtettem az ő-t és mélyen,

nagyon mélyen ejtettem az ő-t, hogy borjúsírást

idézzen, elmosolyodtál és mosolyod

gödreibe gyűltek könnyeid, aztán leejtettél

egy tányért, persze, szilánkokra tört, azt

mondtam, lyukas markú vagy, nagyon jól

megnyomtam az ly-t, alaposan megnyomtam,

hogy alámerüljön és átlyukassza a bizalmat

magadban, elmosolyodtál és a kétely átlépte

küszöbünket, majd elsóztad a köménymaglevest,

kész művészet egy ilyen egyszerű ételt elsózni,

mondtam, lassan ejtettem az ű-t, elnyújtva, hogy

álmélkodásnak hasson, miképp lehetséges

egy nyavalyás levest elsózni a huszonegyedik

században, elmosolyodtál és vizet ittunk

a sóra, azt mondtad, félsz bármit is csinálni,

csinálhatsz bármit, ne félj, én már így

szoktalak meg, mondtam, és szeretem

a szokásaimat, aztán már nem mozdult

többé a tested, és ittam a vizet a sóra, kisebb

kortyokkal, nagyobbakkal, ez már semmit

nem jelent, mennyi kegyelemben teremtett

és adott otthont, újra és újra.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 8-i számában.)