„A halálba vetett hitünk a világ
létezésének hamis feltételezésén
alapul.”
– Hodos Lászlónak ajánlom –
Őrangyalaink a kvantum-szuperpozíciót
alkotó lehetőségek közt nézelődtek,
amikor őstehetség költő barátommal
sok év után összebotáztunk egy tüntetésen
a román követség előtt Budapesten.
Célkeresztjükbe kerültünk esment.
Szemmel tartanak, de nem kenyerük
kanál lenni minden lében.
Odaszóltak: szomszédok lesztek
József Attila szülőháza közelében.
Hm! Célzás a vershiányos harminc évre?
Ugyan! Figyelmeztetés, hogy illene
pontot tenni a kakukktempó végére,
s érdemleges lakást hozni tető alá végre.
Barátom rég átmenekült, én megkésve.
Szolgálati lakásban házmesterkedett egy
balhés negyedben, velem egy elvált asszony
osztotta meg díványát, jövőnk jegyében.
Hej azok a marosvásárhelyi hatvanas évek!
Kávéházi asztaltól asztalig bógenyoztunk,
seggére vertünk a pénznek, s mentünk tovább
egy házzal. Emelkedő pályán emberhátrányban
es győztünk, ömlött a kecskére a káposzta.
A mai Tirgu Mures nem az a Vásárhely, ahol
két busszal jártak a diákok a híres orvosi
egyetemre, elhaladva a klinikák előtt.
A fiákerek még fungáltak, a Kossuth utcában
sorakoztak a főtér sarkáig, az utolsó mindig a 17.
számnál várta a jóakaratot, az ablakom alatt.
Hajthatna előbbre, van hely – szóltam barátságosan.
A lovak megszokták ezt a helyet, s én es.
Hegyesre pödrött bajuszát megsüvegeltem naponta.
Egyszer moziból kijövet egy házaspár nem hagyott
mindenkit szétszéledni, pár nézőt lecsípett és
házibuliba hívott szereplőnek. Kötélnek álltam.
A film hatása alatt a szívem – s tán a többieké es –
azt súgta, senkit nem szabad magára hagyni.
Két csoportra szakadva mentünk, egyiket az asszony,
a másikat a férfiú vezette. Félóra után embertelen,
infrastruktúra-mentes helyre értünk, kezdett sok lenni
a gyalogtúra. A nap lement, farkasvakság baszta a
szememet, belegabalyodtam egy végtelen drótba.
Valaki csihányra peselt kérdést szegezett a hölgynek:
Nem félnek itt sötétben hazajárni? De igen, félek, a
férjem még leüt valakit. Megérkeztünk.
A férj teletöltötte a poharakat rummal:
mindenki azzal koccint elsőre, akit nem ismer.
Kézcsók, kézfogás, ki kivel mire akar kilyukadni.
Egy fiatalembert látásból ismertem, a minap a
kultúrpalota pincebárjában verekedett,
a jelek arra vallottak, hogy nem ő kezdte.
Nézni sem bírtam a verekedős embereket.
Bemutatkoztunk, a neve erősen meglepett,
e név alatt az Utunkban olvastam verseket.
Igen, az enyémek – mondta oly természetességgel,
mint aki nem érti, mit csodálkozom rajta.
Hogy mi sült ki a koccintásból, a jövő még takarta.
Idestova 60 éve ennek, és ez a szám csak nőhet,
ha Isten es úgy akarja. Belenyugszunk inkább,
a szép leányokat nem mi avatjuk nőnek.
Világháborús gyermekek. Apáink megúszták a
Don-kanyart, lett esélyünk szülőföldünkön
születni. Jól emlékszem, mennyit rettegtünk,
amikor Gáspár bácsi szomszéd hozta a hírt,
béjöttek az oroszok az Ojtozi-szoroson.
Kertünk benyúlt az erdőbe, két olyan bunkerbe
bújtunk el, amit keresve es nehezen lehetett
vóna észrevenni – alkalmazkodtunk a háború
követelményeihez. 20 éves korunkra már a
következményeihez es, de az iskolában belénk
neveltek valamit, amit nem kellett vóna.
Nem törődtünk, ki kivel fúj egy követ.
Ki gondolta, a várva várt béke veszélyesebb
mint a tornádó csőre, amely felénk tart, s követ.
Minden nap történt új a Nap alatt,
siker, kudarc – váltotta egyik a másikat.
Mind szerelmi beteljesülésre vágytunk.
A szél sem zsörtölődik, hogy eleget fújt mára,
le nem álltunk, már aki adott valamit magára.
Észre sem vettük, kiszeretik belőlünk a jót.
Egyszer a pohár fenekére nézve az utolsó
korttyal épp gargalizáltunk, amikor egy angyal
repült át a szobán. Láttad-e? Káprázik
a szemed. Mentünk haza a galambok árával.
Szoknya- és verskapcsok akasztottak össze,
én a női nemre, ő a női igenre esküdött.
Benőtt feje lágyával es azt hinné az ember,
hogy mereiben ellentétes lelkialkat miánn
formálódásunk más irányt vesz fel.
A formálódás túl bonyolult, arról máskor.
A génjeinknek köszönhetjük, hogy benőtt a fejünk
lágya, de nem hibásak, ha keményen es szétloccsan.
Kevés vót az irányításunk élethelyzeteink felett,
sokszor azért kínlódtunk, ne legyen még rosszabb.
Egyforma páclében érlelődtünk – áztunk el –,
hasonló lett a helyzetünk, de a bensőnk nem.
Tény, ő fogságba esett, hamar megszökött,
én megrekedtem a kiszemelés fázisában.
Húzd meg, ereszd meg játékot játszottunk,
kitűztük az esküvő, majd a szakítás dátumát.
Mondhatnám szebben, de szavakkal nem lehet
kitölteni a szerelmi beteljesülés vákuumát.
Isten fia volt Jézus, mégis szenvedett, de
nem tudták megkísérteni, hogy változtassa
kenyérré a követ. Nem csak kenyérrel él az
ember. Mi változtattuk vóna verssé a szerelmet?
Megkíséreltük, de hegy nélkül a völgy mit
sem ér, kileheltük a meggyámbászott lelket.
Gondot okozott az es, minek kell hazudni.
Ellenállhatatlan vágy késztetett elmenni.
A teve háton nem tud úszni, méges ő a
példakép: aki szívós, kitartó, annak szent a
veretes, pászentre szabott családéletkeret.
De teljes életet élni csak tévedésből lehet.
Hírnév? Akasztással es lehet szerezni,
vagy elnevezhetnek betegséget rólad.
Szüzek vérével „íródik” a valóságszózat!
Ütődött eszmék áramlanak a kontinensen,
progresszív ideológiák egy kalap alatt.
Hetvenféle szexuális vonzalom létezik –
hirdetik egyneműek, nemtelenek. Mutatják
testüket, hogy lássátok a másságot.
A bölcs mondást es letagadják, hiába
találja fején a szöget: „a női test az női test”.
Mi rábólintottunk, igaz, csak kikötéssel:
te ne légy annyira finnyás,
te ne légy válogatni rest!
Apropó, őrangyalok üzenete!
Jóslatuk égi szónak bizonyult: aprópénzzel
nyertem szűkséglakást árverésen egy nagy
ház tornyában, József Attila szülőházától
kőhajításra. Otthont eszkabáltam belőle,
hagyományos szemnek ritka,
de az otthon akkor es otthon, ha kalitka.
Ő belekeveredett egy megnyerhetetlen perbe,
s mit ád Isten, bírósági ítélettel újjá tatarozott
második emeleti komfortos lakást zsebelt be.
Potom öt perc a tornyomba felmenve,
adták magukat az esti beszélgetések,
átvágva a szobán borutánpótlás végett.
A vita a tudás cseréje, a vitatkozás a
tudatlanságé – igazodtunk a szabályhoz,
a kiskapuk kulcsait eltettük valahova.
Ami mellett kitartsz, valósággá válik!
Nincs valóság földön, csak szeretet és élet.
Megöleljük a vót cinkát, akármivé lett.
Idősebb korban nő a fenil-etil-amin szint,
(hang)súlyosabban nőknél: lefekvés előtt
a valóságot telefonhívással ellenőrzik.
Csiszolják a márványt, míg sima lesz.
Hol megsejteni, hol megfejteni véltük a
feladványt. Beérett a gyümölcs: őszinteség.
Alázatosak lettünk, mint az őszi légy.
A titkokat mind nem beszéltük ki, vannak
dolgok, amelyeket megfogalmazni nem lehet,
csak keveseknek, mert fölöttébb nehéz.
Vagy nem szájkoptatásra szánta az ész.
A vén ítélkezik fiatalkori tettei felett,
a lőtéri kutyát sem érdekli, hogy egyszer az
öngyilkosságtól az ige mentette meg.
Van, ki szeretne hittel élni, de nem tud.
Mert nem hisz a csodákban. Mi hiszünk,
s igyekszünk rászolgálni az üdvözülésre.
Ha megkérdezünk valakit, hogy van,
megvárjuk, míg megmondja.
A szeretetet nem lehet erőltetni,
az erőltetést nem lehet szeretni.
Fejük tetejére álltak az eszmék,
kíváncsian nézzük, mi lesz még.
A kíváncsi embert a kaszás nem szereti,
inkább azt keresi, aki félti a jövőjét.
Kit a dombon nem örömest látunk,
olyat a völgybe taszigáljuk.
Kíváncsiként van reményünk bőven,
nem hiszünk akárkiben, csak a Teremtőben.
Szurkolunk a Napnak, járja csak az eget,
s kergesse el a sugárfellegeket.
Hozza a szokásos naplementét, estét,
úgy, mint amikor a kapát kapának,
az ásót ásónak, s Júliát Julcsának nevezték.
Méltányoljuk a román Cioran szavait:
„Az ember vagy magyarul lehelje ki a
lelkét, vagy mondjon le a meghalásról.”
Lemondunk, csak ledobjuk az ékszíjat.
Székely szavak:
esment: ismét
összebotázik: összebotlik
es: is
bógenyózik: összevissza megy, tekereg
cinka: fiatal leány
mereiben: merőben
vóna: volna
meggyámbász: fogdos, cibál
eszkabál: tákol
