Szurkos András: Prózavers Laurának

A szem mindent lát, de önmagát nem látja.

„Szem, száj, orr, haj, homlok – igen, ez én vagyok.

„Én” voltam sztriptíztáncosnő öltözetben is?

Egyszer elvittem Rékát és Apát az éjjeli bárba,

táncoltam egyet és elköszöntünk.

Elhangzott idézet: „Az élet túl fontos

ahhoz, hogy komolyan vegyük”.

Járt utat járatlanért feladtam.

Az ember annyit ér, amennyit ad,

legyenek nők vagy férfiak.

Elvittek az óceánra és láttam,

hogyan élnek a vízben a halak.

Szeretném Apa-versben látni magam.”

*

Megbocsátasz, ha olyanokat mondok,

amelyek nem csak megtörténtek veled,

hanem megtörténhettek volna.

Követtelek gyermekkorod óta,

jó ideig nem láttalak.

Napozni indultál, s eláztál,

– kis felhőből is eshet nagy eső –

aggódtam érted, hogy megfáztál.

Érzékeny, de nem gyenge az

idegrendszerem, a tied sem,

boldogságtól szenvedünk, sok istenverte.

Nagy az Isten állatkertje.

Adtál szeretetet és vártad,

ugyanazt kapod cserébe érte.

Apádat nem láttad soha,

anyád gyakran eltűnt valahova.

Nagyanyád furtonfurt szidott,

rengetegszer ránk hagyott.

Játszottál kislányommal, Rékával.

Mindenki örült: ti egymásnak és

aminek gyermekek örülni szoktak,

„Mamaka” hogy biztonságban vagy,

én a feladatnak, hogy szemmel tartsalak,

ne omoljanak ránk a falak.

Szidásnál többet ér a parancs:

kutyával csókolózni nem szabad!

Sok év után emlékbányából:

neked az jön felszínre elsőre,

hogy a kiskutyát kitettem az erkélyre.

Úgy nőnek a gyermekek, ha alszanak,

de Apa, nem vagyunk álmosak,

ha lefeküdtök, azok lesztek.

Ha felkeltek, mondok mesét.

Az ajtófélfán vonalak, egyformán nőttetek.

Eltűntek az évek, a vonalak megmaradtak.

…

Tanyázott közeledben „furcsa átok”,

nem szeretted a kottát, feledve oktávot.

Megkóstolhatnám mégis azt a dinnyét?

Sztriptíztáncosnő lettél éjszakai bárban.

Napra céloztál, a Holdat találtad el.

Aki tudja, mi vár rá, azt nem érheti baj,

nem lehet akárkit összekuszálni.

Mint léggömbösnek nyílzápor,

úgy hiányzott volna, hogy

megtanítsanak kesztyűbe dudálni.

Jól boldogultál a butikjaiddal,

már-már nevet szereztél magadnak,

de vágytál látni valódi világot,

lettél kamionsofőr.

Bejártad a fél világot,

küldtél sok szép képet onnan,

Barcelona tetszett legjobban.

Ki hitte volna, mosoly-táncos lány

szívében lakik nőstényoroszlángyöngéd

kamionos lélek.

Adtam neked szeretethitelt,

amennyi tőlem kitelt,

így törleszted: Apa.

„Eltűnő-hazatérő” szokásából

kigyógyult anyád.

„Mamaka” is él, kész csoda,

kettesben csendben éldegélnek.

Vigasztald: jutalom a hosszú élet,

ne büntetésként éljék meg.

Rékával úgy vagytok, mint voltatok

gyermekkorotokban.

Adtatok két-két unokát,

ne szakadjon a földilét-lánc.

Lányod doktorandus a Corvinuson,

fiaitok zenélnek, még iskolások.

„A mai fiatalok mások”.

Járt nálam a Kaszás,

de kaptam halasztást.

Érveltem veled is:

ami természetes, nem fura.

„Puszi, Apa! Réka és Laura”

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 16-i számában.)