Szurkos András: Versek

Vírus és vakcina

Mivé válik az ember, ha megéri!
Halántékán szarkarajtaposás,
nem fér több ránc a homlokán,
befejezték a szántást az ekék.
Nézi a kaszás rejtekét,
onnan lészen eljövendő.

Osztálytársunk soha nem vót beteg,
de hopsza, ellátták a baját hirtelen,
sokat nem hánykolódott.
Hogy önként, dalolva vigye a lába
vakcinagazdák oltakozó táborába –
olyan Isten nincs!
Eltongyósodva [1]
nem látta senki őt,
csak a lélegeztetőgép-kezelők –
búcsúztatja az élő az elmenőt.

Megereszti a nyelvet a köményes a toron,
a bojt es rittyeg az ostoron.
Megy mindenki a más feje után,
váljék dicsőségére, no Isten-Isten!
Én nem nyekezáltam [2], „felvettem”
a vakcinát, tudjuk, mitől döglik a légy,
de hogy a vírus attól-e, azt nem.

Te jól el tudod látni magad! –
happáré, húzna kísértésbe.
Az ördög figyelmét magamra nem vonom,
még a gondolatomat es lekopogom.
Feljebb húzom a takarót, ha fázom,
de fussak, ha esik az eső, úgyes elázom.
Lőtávolon belül a fejem hiába kapkodom.
A deszkalével [3]
nem divatlankodom [4],
beérem egy üveg vörösborral,
s ahány évem betöltve vagyon,
annyi szál a napi cigiadagom.
Hatvanöt éve füstöl a kalapom,
az orvos azt mondja, „ne tegye le,
ha eddig kibírta, többet ártana”.
Vegyék má’ észre, itt emberek élnek!

1 ápolatlanul (székely)
2 tappog, kínlódik (székely)
3 fenyővízzel (székely)
4 telhetetlenkedem (székely)

Elérhetetlen

Vártam, sokáig vártam,
mígnem azt hittem,
elment már előttem.

Aztán elindultam, mentem utána,
és egyszer csak úgy éreztem,
mögöttem jön, s nem ér utol.

Jó lenne, ha hinni tudnám,
nincs is sehol.

Végső fokon

Gazdag volt az ősz, olvasom
jobbról az első oldalon.

Épp boldogságról álmodom.
Mögöttem jő a lábnyomom.

Ránő fejemre a korom,
csak korpa hull, ha vakarom.

Meddig jutok el, nem tudom.
Gondolkodom, de nem tudom.

Eszembe jut a hőskorom,
ujjamat a számra nyomom.

Akit látok, mind rokonom,
úgy értem, hogy: végső fokon.

Sokasodnak a talányok.
Fiatalodnak a lányok.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)