Az álmok halála
„Meghaltál, vagy meg sem születtél,
érdekes ez?”
„Ott voltál, vagy nem voltál ott,
mi változott?”
„Enyém vagy, vagy soha nem is voltál,
kinek fáj ez?”
„Jelet hagytál, vagy sírod is jeltelen lesz,
nem mindegy neked?”
Töprengsz, vajon mit követtél el,
mivel érdemelted ki gyilkos kérdéseim?
Hol rontottad el, miben hibáztál,
és a létezés tátongó rémületében
hány imát rombolt le a káromkodás?
Hidd el, nem élvezem a kínlódásodat.
Te már annyiszor megbántottál,
és mégsem mondom azt, hogy rajtam a sor.
Harag és homály sűrűsödik az alkonyatban.
Látom, árnyaid körül forogsz, forgolódsz,
és a Hold is csak pirulákban látogat.
Torkodban érzed a csendet, nyelni sem mersz,
hátha felrobban és próbahalált halsz.
Sok a lelkednek az álmok halála.
Egy teásbögre mögé bújsz hajnalonként,
és lassú prés alatt folynak szét könnyeid.
Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.
Aki szeret, az kibírja. Tanulj bizalmat.
Nem kapod vissza a szavakat sem, jól tudod.
Tömény, mérgező oldatban úsznak hazugságaid.
Együtt van, aki elárult, és az is, akit elárultál.
Ne mondj semmit, örvény kavarog benned,
önmagát olvasó vers fut fáradtolaj-szemedben.
Nem a vér köt minket össze, hanem a vágy,
hogy megtanuljunk élni. Egyetlen döntés is elég,
és a világ közepe szépen áthelyeződik.
Most úgy nézel rám, mintha megöltelek volna.
Mintha egy korláton vetnéd át magad,
és a kifeszített pillanatban akaratod ellenére
kell találkoznod egy másik ébrenlét fényköreivel.
Rendben lesz minden, higgy nekem,
bár mit tudok én, amit te nem?
Az élet nem bizonyít, nem cáfol, egyszerűen: van.
Egy kéz barlangi ösztöne megtart a levegőben,
és akkor sem enged el, amikor azt hiszed,
már zuhansz. Most feküdj le, kérlek.
Hunyd le a szemed. Hosszú lesz az éjszaka.
Filozófusbejáró
Írok, áthúzom. Felállok, lefekszem.
Jövök, megyek, csak teám gőzölög.
Semmi izgalom, zaklatott kíváncsiság.
Az idő sóval hinti be a reggeleimet.
Kortyonként elhatárolódom.
Egyre nehezebb lesz mondani valamit.
Ezt is áthúznám, de aztán mégsem.
Jól jöhet még odaát. Jól jöhet még odaát?
Fűvel benőtt sírok közt járkálok,
a nyomok szép lassan semmivé enyésznek,
és az sem segít, hogy az imént szoktam le
a vágyakozásról. Mindenki magában vezekel.
Nézem a jegyzeteimet, van belőlük bőven:
Platón épp egy költői versenyre készül;
Augustinus egy Rómába induló hajóra száll;
Montaigne hosszasan beszél a betegségeiről,
kopasz fejéről és dús bajuszáról. A „tiszta ész”
nevében ehhez fűznék valamit, de Machiavelli
szerint „ez nem a legalkalmasabb időpont arra,
hogy ellenséget szerezzek magamnak”.
Kierkegaard szakít Reginével, és meg sem áll
Berlinig, ahol szobát vesz ki a Gendarmenmarkt
közelében, de ki sem mozdul onnan. Ellenben
Nietzsche a kreatív lelkesedés korát éli
hosszú sétái során a festői silvaplanai tónál.
Az első világháború akkor ér véget, amikor
Wittgenstein befejezi az Értekezést, amelynek
legutolsó mondata: „Amiről nem lehet beszélni,
arról hallgatni kell.”
Jövök, megyek, kihűlt a maradék teám.
Susogást hallok, minden hang egy homokszem,
és egykedvűn pereg. Egykori kezemmel
végigsimítom régi arcomat.
Csak a mosoly nem ismerős.
A vers, amit mindig meg akartam írni,
csendesen kimúlt.
Akár egy nyitva hagyott mondat
Reload:
Baka István
Döbling
Indul. Kell a séta. A kerteket a köd még elborítja.
Ha kinyújtja a kezét, és próbálja elérni a Napot,
egy kerítésbe ütközik, ami áramot vezet. Azt érzi,
hogy nem érez semmit. Kihűlt belőle az a finom
remegés, ami a testé. Indul. A démonait sétáltatja.
Belső éje szerteárad. Virrasztásával Isten mit akar?
Hangok követik, visszhang lett maga is. Kevesebb
zajjal jár, ha engedelmeskedik. Úgy tesz, mintha
nem is volna. Nincs tisztább dolog a megérkezésnél.
Az a másik élet, ahogy elgondolja, mit fog csinálni,
ha már nem csinál semmit, az is csak elgondolás.
Semmi sem valódi, kérdés is, válasz is homályba hull,
és nem tudni, hol rontotta el. Kitartott, dallamtalan
zokogás kockázza lépteit. Magyarország nincs többé,
már csak benne él. Kialudt a fényt adó tekintet.
Már csak mások szavaival mondható el, ami maradt.
Érzi gyomrában a görcsöt, ahogy feszül, ahogy nem
akar véget érni, vagy ő nem akarja, hogy véget érjen.
Miért olyan nehéz minden? Ki szülheti őt újra e világra?
Indul. Bátornak kell lennie, tudja. A bátorság, akár egy
nyitva hagyott mondat. Maga ellen fog dönteni, akármi
lesz. Közel a nap, hiába próbálná visszatartani. Hányat,
mondd, hányat kell még aludni addig, Istenem?
