Turczi István: Versek

2020. május 04., 03:58
Demcsák Dóra Vanda: Tova (hegesztett fém, 100 × 44 × 25 cm, 2017)

Kolumbusz befejezte imáját

Szilágyi Domokos Whitman-változatai mögé

„Mondd hát: mire végzi az elme?”

 

Drága hajóimat Terád hagytam.

Templom volt nekem mindegyik hajó.

De a sok halál, fertő, felszentelt bűn

mögöttem már nem leimádkozható.

 

Késő; agyamban sajgó zűrzavar van.

Végtelen ég és végtelen föld között

tengerek-harapta, kihűlő testembe

a véges ember árnya költözött.

 

Közel a végső stáció; fejem fölött

a felhő összezárul. Az idő szorít.

Hallgatsz, Uram, pedig csak Te tudod,

mit tartogat számomra Valladolid...

 

Sokáig szót értettünk. Megvédtél

széltől, szégyentől, halálos sebtől.

Most elengedni készülsz, tudom.

Legalább óvj a tökéletesebbtől.

 

Te repítsd árva hajóim tovább.

Legyél Te az utazó türelmes társa.

Legyél a rögeszmém, az utópiám,

elporló vágyaim meghosszabbodása.

 

Legyél tanúja, hogy a genovai takács

fia, ha egyszer elalszik, mint a harmat,

egyházi, világi átkokat semmibe véve

megtartott minden fogadalmat.

 

Hanyatló nap alatt keserves földi

utamra ne mondj sietve áment,

ha már a teremtés képmutató felét

legyűrve egy otthontalan élet ráment.

 

Ha már meztelen lelkemet, a halál

kurváját, egyedül Te látod, Uram,

Te látod a megbékélés parazsát,

s nem tükör által, nem homályosan.

 

 

Álma árulja el az áldozat kilétét

– Jékely Zoltán előérzete –

SZD

 

A halottak előttünk járnak. Már

bekopogtak minden ajtón. Avult

történetek dombvidékeit rég bejárták;

lejátszott pasziánsz-bajnokság a múlt.

 

Tengert látnak, kivonják belőle a

színeket két monoton estebéd között.

Az áhítat várhat, lejjebb kulcsol a kéz,

ha már az alkony kacér nőnek öltözött.

 

A nagyenyedi kollégium kapuja, ha tárul,

emlékét naponta kedvükre idézhetik.

Az ágy fölött a nagyórára néznek, hátha

az Örökkévalóság is épp ilyen gyorsan telik.

 

Mióta szavak nem szabnak sebességet, irányt,

súlyát vesztette, hogy most, hogy soha.

Árny-alakokra révedező pillantásért cserébe

új királyságot ad a nagy, univerzális Mostoha.

 

Rejtelmes, állati béke. Az éjjeliedényben

húgy szédeleg, láz piruláz, nedves a párna.

Nem baj. Ez még a nyála. Megnyugtató.

Az áldozat kilétét elárulja álma.

 

Aztán hiába nyílik magasra és leng fehéren

az utolsó szál liliom, az ember mása,

itt marad fájdalmuk, székük, zenéjük,

s nem hallatszik át, csak a test zuhanása.

 

Aquamanile

 

I.

Hervay Gizella

 

nézem az arcát pókhálóval

szőtt anya-szemét s ahogy nézem

nagy eső támad a fák térdig vízben

vándorútra mennek balladaképpen

 

estére már együtt félnek jön a fagy

bokától a gerincig s ők párban

gőztakaró alatt megpihennek

a bizalom pusztatemplomában

 

micsoda csapda hogy valóságos

a kő a fény a csontkoponyatemető

lemossák a megrendezett mosolyok

maszkját és az idő újraélhető

 

a reménynek hány színe van! kobalt

égbolton virágzik kiutat keres

felissza mind a maradék éjszakát:

szeretni csak bonyolultan érdemes

 

nézem az arcát összefutni kész

vonalak mélyén oldozza áldja

elfoszló szavait a kigondolt tett

hűvös csillag-geometriája

 

II.

Pinczési Judit

 

mint aki testvéréhez indult

először mégis aztán mégse mégse

ilyen lehet a kamra homálya

a maradni készülők elköszönése

 

az egyedüllét havában hová

a váratlan szivárványos menet

siettetni szabadságát

kimondani a boldogító nemet?

 

bordái betéve tudják az időt

lépteinek mégis köd a hossza

tenyere elhagyta gerince visszajár

puha kések közt szív-kanossza

 

mi múlt el? most kezdődik csak

türelem bolondja mintha sírna

mint hajnalban a klematisz

négy égtájra nyíló utolsó szirma

 

most kezdődik ami elmúlt láng

volt az élet és lomb a remény

egy morzsa öröm páfránykaland

a csöndmezők megértő kezdetén

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. decemberi számában)

Legnézettebb
2020. augusztus 09., 09:53
2020. augusztus 06., 10:49
2020. augusztus 06., 09:12
2020. augusztus 08., 10:43
2020. augusztus 07., 09:54
2020. augusztus 06., 09:46