Úgy írj, ahogy mások imádkoznak
Hol van a kéz, mely teremteni tud,
kérdezed hosszú utunk végén
a csukott szemű templom hűvösében.
Mint két, hangszerétől megfosztott
utcazenész, lehajtott fejjel ülünk
az oldalhajó kövezetén.
Ne számíts elragadtatásomra.
Sosem tudhatod, kire mikor
kezdenek el hatni a szavaid.
Akár egy időzített bomba,
megfeszül agyadban, kattog,
míg fel nem robban.
Ők, a haláltudók, bölcsebbek nálunk.
Ha lecsukom a szemem, látom őket,
ahogy egymás mellett fekszenek,
s mint a füvek, belélegzik
a föld alatti fényt.
Minden hit és kétségbeesés alapja
az, ami megváltoztathatatlan.
Esteledik, és ez így lesz holnap is.
Miközben a vers konokul fut tovább
az elíziumi papírmezőkön,
„Úgy írj, ahogy mások imádkoznak.”
„Úgy élj, ahogy mások meghalnak.”
„Úgy halj, fenséggel, ahogy a nap lemegy.”
Sosem tudhatod, kire mikor
kezdenek el hatni a szavaid.
Önzésünket szemünkre hiába hányják
felnőtt fiaink, lávaszemű lányaink.
Könnyezünk majd, mert hiányoznak,
könnyezünk majd, mert tudjuk, mi is nekik.
Azután fejet hajtunk, megpihenünk
a katedrális hűvösében,
és az eggyé vált árnyék résein áttörő
lassú, lisztes ragyogásban
gyűjtünk egy marék reményt.
Barátság
Félek.
Mióta bejöttek szobámba melegedni a fák,
szűkösen vagyunk.
Bizalmatlanul pislogtak rám: vajon miféle
szerzet lehetek én?
Minek ez a sok láb, kéz, miért a csillogó
szemek és hogyhogy nem zöld a hajam?
Megkóstolták a vacsorámat és fanyalogtak,
belelapoztak könyveimbe és megsajnáltak.
Ágyamtól görcs állt derekukba, és
a postás motorja halálra ijesztette őket.
Azért Mozartot megszerették. Hazajövet
vidám fuvolaszó fogadott minden délután.
Rügyfakadásig megbarátkoztunk.
Ma reggel megjelent a favágó,
és köszönés helyett kivágott
múltamból egy kedves darabot.
A fák összeborultak.
A hordó
(I)
Ahol
a Nagyhideghegy elsőt tüsszent,
és egész az Ipolyig folyatja le nyálát,
ott láttam először, hogyan készül.
Kocsánytalan tölgyet hoztak szekéren.
Nagyapám bajuszmozgása mutatta:
mit, miért, hová. Le a kérget, ki az odvát,
szálirányban felhasítva, ami ép.
Vékonydongájú voltam én is,
úgy tizenkét éves, kétbalkezes városi lélek.
Később láttam, ahogy a szabad ég alatt
szárított dongákat összepászította, körbe
vágta, befenekelte, végül abroncsot húzott rá.
„Ez üres”, kiáltottam, mikor belestem a lyukon.
„Ne bánd”, mozdult nagyapám ádámcsutkája,
„a hordó egyszer úgyis megtelik.”
(II)
A kádáripari időknek vége.
Elillant évek szőlőhegyén állunk,
köröskörül emlékeink érett fürtjei.
Összeérnek az ízek, élesebbé válik sok apró
részlet. Álmaink visszahulló alkonyívén
mennyi ismerős madár! Hallgat az út,
csak mi beszélünk. Boldogsága a parafadugónak,
ha ár sodorja. A levegő résein ki-be járnak
az egymásra préselődött, régi szavak.
Az élet és a bor idelenn folyik, nem fönt,
a magunk mértékén kívül ácsolt égi karám
szféráiban. Itt vagyunk, és mégis másutt.
Miféle egyezséget kötöttünk a sorssal?!
Belenézünk a lyukba, és azt kérdezzük: „Ez üres?”
„Nem az”, mozdul nagyapám ádámcsutkája ma is.
A hordó egyszer úgyis megtelik.
(Miféle épület az a katarzis)
Fiam kérdezte, hogy miféle épület
az a katarzis, és hol van, melyik hegyen.
Képet is kért, hogy mutassam meg,
mégis könnyebb elképzelni azt, ami
látszik, ami ott van és nem máshol,
esetleg nincs is helye, erre gondolni sem jó.
Kell egy hely, se közel, se távol,
ami árnyéktalan, nem billeg és világít,
ami van és őrzi magát.
Ahonnan jó a kilátás — befelé.
Édes száj
Minden nő és minden bor és minden csokoládé
egy nyelvemlék.
Hol tejszínes, hol keserű, füstös, konyakmeggyes,
hozzá kevés menta íz, vagy erős cukorérzet.
Az sem baj,
ha könnyen olvadó, és mézet csurgat le a garaton.
Néha roppan benne a kakaóbab-töret.
Puhán, ahogy az íz barnája árad.
Ez a vers is a papírra csordul, és szétkenődik,
mint a napon felejtett csokoládé.
Nő, bor, csoki.
Emlékük szabad és fönséges maradt.
Csak a tanulság rögzíthető. Megszabadulva
az ízlelés dogmáitól,
buta elvárásainkat végleg hátrahagyni.
Hisz lehetnénk akár boldogok is.
Az arcunk fénylik, a szemünk csillog,
néhány jobb mozdulat súrolja a valóságot.
Ahogy a koraesti, karamelles fényben
feloldódnak az aprósüteménnyé préselt szavak,
és héjukat elhagyják sejtéseink,
a pillanat már-már illúzióba hajló.
De téged nem téveszt meg a bukolika.
Rég tudod, mi vár ránk, árnyékvetőkre,
az ízek orkeszterében mi vár ránk, önhitt
haláltudókra.
Megfésülködsz a feltámadó szélben,
tested lenyomatát átnedvesíti a felporzó zápor.
Vakuzó szemed, szemöldököd diadalíve, és a szád,
ez az édes száj,
egyszerre mozdul, amikor kimondod:
tejcsoki íze van a levegőnek eső után.
Így mondtad, és ennek már harminc éve.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. augusztus 25-i számában)
