Gonosz és Fényes
Két lovam kétfelé húzott,
Az egyik akarta a szépet,
A másik kettőt botlott, egyet lépett,
Kehes vágy nyomta a földhöz.
Jó két lovam vakon poroszkált,
Egymás nélkül nem ment a vágta,
Lerúgta az istrángot, dobta, rágta,
Bolond gazda csak ült a bakon.
Gonosz és Fényes, gebém, paripám,
Egyikőjüknek halnia kellene,
Gyönyörű fakóm, fekete
Szőre csillan a sötétben.
Hulljatok, szálljatok, fel, fel,
Bennetek salak és lélek,
Végeim, veletek vagyok és élek,
Mégis egyek, örökös-örökkön.
Dél keresztje
Napod csupán árnyék a földön,
Fordított Jób, perelsz magaddal
És Istennel, nem szólsz az éjnek,
Pecsételjék az égre Holdat.
Délnek titkos tárát meglátod?
Ki ölt meg téged, félő féllény?
Ösvény nincs már, sehol út vissza,
Legenda fűt, túlnan kereszted.
Parancs elengedni
Kertek alján készül a köd,
Télben a tavasz, tavaszban a tél,
Pocos szélén alszik a szél,
Ami elpusztulhat, el is pusztul.
Kunos, tömzsi magyart faragott belőled
Sors vagy idő, talán mindkettő,
A poszthippi, neocsöves nem volt élet-
Képes, krisztusos, kese hosszúhajadból
Tarlószerű tüskék lettek tar
Koponyádon. Kiáltásban elfáradtál,
Te sohasem lehetsz eléggé kosztolányis,
Szenvedni kész röhej, hát maradj.
Hegyek polyvája, pozdorja, arcodba
Vágta ezredévnyi huzat, de te
Ne mulass tettre kész ködlovasokkal,
Parancsod elengedni – megvár a semmi.