Varga Melinda: Versek

reneszánsz szerelmesek

esik,
opálos fényben nyújtóznak a fák,
a víz kibérli ezt a hosszú sétát.
a szürke égről is a férfi jut eszébe.
egy repülőtéren várt rá.
január volt.
olaszos tél csiklandozta orrát.
a szoros ölelésre gondol,
a kezekre, a lábakra,
a hátra, a hasra, a vállra,
a gyönyör domborműveire.
Michelangelónak képzeli magát,
reneszánsz aktot
fest a pillanatról.

székely nyarak
a két hónapos nyarak földjén
nincs idő az álmodozásra,
dologidőben, nagymosáskor,
rendtakaráskor legfeljebb
egy-egy bódult éjszaka rázza fel.
tanul szenvtelen lenni,
elrejtőzni a szív apró jelzései elől,
hagyja megkocsonyásodni a közönyt.

padláson alvó szobák
első tízszálas LM-es doboz
hátán félbemaradt verssel,
szétpréselt hóvirág,
koncertjegyek,
a hét szoba fegyverekkel,
kínzókamrával,
virágoskerttel, folyókkal,
csörgedező patakokkal,
férfiakkal és nőkkel,
egy meggyilkolt magzattal,
képzelt utakkal,
apahiánnyal,
tömény szeretetéhséggel,
hűvös űrrel a szíve körül.
konoksággal, élni akarással.

babák
apró babatestekkel álmodik.
ablaka előtt, a dombon
Perszephoné virágai piroslanak.

a nő imája
lampionvirágok,
kínai szellőrózsák,
borzas púpliliomok
színezik ki az egyre
táguló idő kifestőjét,
minden nappal
arasznyival kisebb
lesz a folyó,
míg teljesen ki nem szárad,
és nem sétálhatok át
hozzád rajta,
hogy áfonyamelleimet
tenyeredben tartsd,
s a szerelem cukornádját
bőrömbe elültesd.

Jövő
Fagyhínárok szövik be az estét,
szokatlanul hideg a nyár, egészen olyan,
mint a Gyergyói-havasokban,
székelyesedik az időjárás,
Európa jövőjét megoldja egy újabb jégkorszak,
az arabok visszaszaladnak a hazájukba,
Amerika nem mer több fegyvert gyártani,
az oroszok még több vodkagyárat nyitnak,
és kivonulnak a Közel-Keletről,
a törökök visszaállítják a szultanátust,
hódító hadjáratra indulnak, bekebelezik Perzsiát,
Nándorfehérvár és Bécs már nem lesz tétel,
a többit megoldja a természetes szelekció.
Nem fog kímélni senkit.
Az erősebb túléli a dérbe dermedt kontinens agóniáját.

reggeli szavak a férfihoz
hajnallá változom,
mert te szereted a reggeleket,
napszak leszek a kedvedért,
kosárba fogom a fényt,
majd visszavonulok a puha csendbe,
a reggel kontyába illatnak,
lenge szélnek.
nehéz a mellkasom,
kő ült a fényre.

Fent a lenttel
Az ablakon túl nagy, sötét hegyek
áznak a zöldes fényben.
Ki tudja, mit rejt a tudat mélye,
mi lenn, az fenn is,
a bármikor változóra fordul.
Tűzben perzselődünk,
bárgyún a múltba szaladunk,
de a nosztalgia még nem ment
meg a magánytól,
százlábú pók hálójában vergődünk,
esendő prédák,
rácsok között körbe-körbe
szaladó párducok.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)