Varga Melinda: Versek

A talmi dolgokról

A lelkesedést az évek tenyérbe gyűrűző vonalai megfojtják,
alkalmazkodsz, kaméleon vagy, fásult, élveteg.
Ha az irodalmi életnek nevezett fertőbe kerülsz,
megesznek a férgek, rágja a csontod a politika,
az intrikák és a hiábavalóan megszületett művek,
amelyekkel így vagy úgy kapcsolatba kerülsz.
Akaratlan alagút fúródik az elmédbe,
elpusztítja teljesen azt az éned,
aki négyéves voltál,
és betűket rajzoltál egy papírra.
Író akartál lenni, aki kifordítja sarkából a világot,
tótágast áll a téren, feje tetejére állít mindent,
meséket talál ki és furcsa szavakat.
Ha bekerültél a ringlispílbe, nehéz lesz kiszállnod.
Óvakodj mindentől, ami nem a test örömére való,
nem szerelemnek hívják, és nem csalja elő belőled a nevetés
eksztázisát, a gyönyör körhintájára sem ültet fel,
nem visz el az erdőig, nem csend, csak némaság,
nem a költészetért, hanem önmagáért való tündöklés.

Különbségek

Dunának Oltnak nem egy a hangja,
ha az Olt székelyül beszélne,
a Duna félrenézne, s fanyalogva
inná a város mocskát, hajókat ringatna
gazdag turistákkal, kinevetné az Oltot,
akiben medvék fürdenek,
tán nem is köszönne, a járdaszélről
bölcsen félrenézne.
Dunának Oltnak nem egy a hangja.

Honvágy

A városban üveges szeme van mindenkinek,
mintha be lenne rúgva az emberiség,
se lát, se hall, csak bolyong a téren,
siet az utcákon, ruganyos léptekkel száll
fel a villamosra, kapaszkodik, mint aki tudja,
hol a kanyar, olvas, telefonjába feledkezik.
Elkapok egy-egy szófoszlányt, itt sehol nem
beszélnek az életről, a szerelmet sem látni,
mintha az érzékelés eltompult volna,
az illatoknak, a hangoknak és a színeknek
nincs jelentősége, összemosódik a városi kosszal,
a hajléktalanok szagával, a kéregetők kérges bőrével.
Ülök az üvegszemű emberek között,
és mosolygok. Biztos, azt hiszik, őrült vagyok.
Egy nevető bolond a villamoson.
Pedig csak az jut eszembe, hogy immár harmadjára
látom ugyanazt a fekete rigót a parkban, és
a Lukács fürdőbe beköltözött egy vadkacsa,
zárás előtt mindig ott ólálkodik az uszoda partján.
Ez már elég ok egy koradélutáni mosolyhoz.
Krúdyra gondolok, Máraira, Zelk Zoltánra,
nevüket tábla jelzi, itt fürödtek ők is,
Jékely és Áprily pedig a közelben lakott, a Frankel Leó úton,
minden utcasarkon ott áll a történelem, és
a húszadik század irodalma kacsint vissza rám.
Vajon abban a világban is előfordulhatott,
hogy ne köszönjön egy ismerős költő
politikai ideológiák különbsége miatt,
és ezek az üvegszemű emberek,
a szenvtelen, kimért mozdulatukkal
mióta lakták így be a várost.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)