Vári Csaba: Öt év: Öt zsoltár

2022. szeptember 25., 09:12
Todor Tamás: Szív (60×60 cm, olaj, vászon, 2017)

I.−M. Alexandrának

1. Választalan
Hallgat bennem a vers. Elhallgatott.
Most hallom meg, hogy mindvégig
így volt ez. Öt éven át, öt éve már
hajnalig megtagadott háromszor,
és nem hagyott beszélni hiányodról.
Hallgatom szívem-torkom, ahogy jár,
ahogyan te hallgattál a kezdetektől,
ahogyan te szerettél, mindenestől.
Öt éve a vers sem tud kimondani,
már alig ismer, nem is nevez meg,
öt éve már, hogy jön velem ezer titok,
s csak ennyit tudok rólad: szeretlek.
De ami volt, és immár ez mind ezután,
ahogy a kezem, a lábam, a tüdőm,
minden porcikám, úgy tartozik hozzám,
akárcsak a magány, nálam lesz örökké,
s tűrve tűröm, törődötten és tűnődőn:
hol szomorúsággá lesz, hol örömömmé.

2. Sejtet sejttel
Nem tudlak kimondani sehogy sem.
Nem tudom, hogyan történhetett,
hogy ez összecsomózott háló-létben
valahogy ide, mellém vetett
az ölelések izgága örvénye téged,
s némaságod legyőzte minden szavam.
A csoda, mi velünk együtt ért véget,
hogy mára meghallak s általad magam.

De oly lárma volt, ahogyan mellém tett,
egy reménytelenül csillagos est alatt,
átszakítani a vágyat, átizzani a sötétet.
Helyetted itt csak a szívverés maradt.
Csak dadogtam én a szabott, tiszta rendet,
halnéma életed a törvényt jól beszélte,
s amit végül a szerelem teremtett,
az a remény adott a magam kezére.
Ne lett volna, csak feledhetném arcod!
Ha még egyetlen dobbanásod lehetnék,
az erő, mi sejtet sejttel összetartott,
csak egyszer lenne még való s jelenlét,
hogy egyszer még a bőröddé legyek,
vagy hajadban aludni el mindörökre!
Hiába vágyom, nem lesz, nem lehet,
túl van ez már, mindennek fölötte.
Már nem szerelem, nem némaság, vége!
Csak véget érni nem tud, nem fog soha.
Hasztalan nézek a választalan égre,
összekoccan időm híjas fogsora.
Nem tudlak sehogy, de el kell küldjelek,
más csöndbe születni, másik csodának,
te bordáim közt verdeső angyallánygyerek,
szívveréseim közül akaszd ki szárnyad.

3. Szív-Hall’
Én a szívemmel hallok,
– olvasom soraid, mint égi betűket –,
bármit mondasz, előbb a levegőn,
s azzal a torkon, a tüdőn át lüktet,
előbb a bőröm fogja fel szavaid,
majd a sejtek, a nyirkok, a belvizek
világain át jutnak el, a vérerek falát
keresve, majd oda: ahova kell, a titkok
közé, túl téren és időn, ahogy nektek
is így lenne gyönyörű beszélnetek,
vagy ahogyan levegőt vesztek!

Ha hívlak, minden porcikám szólít,
minden molekulám makulátlan,
vers
sejtközi áramaim, a vér futása,
minden így igaz és így hibátlan.

Bizonyosság ez, nem hit s remény,
amint hoz-visz a vér, a nyirok,
s téged szomjaz minden véredény,
vörös és fehér sejttest minden betű,
ahogy itt lázasan hozzád írok,
mert nekem így tisztább és könnyebb,
mint szemtől szembe az egésszel,
és tudni már, hogy ez így marad,
de szívében senki sem vész el!

Ne félj, ha eszedbe jutok,
és a szívemet hallod onnan,
ilyenkor én is elgondollak,
mert a tiedet hallottam.

Így áramlanak a szómolekulák
szerte a testben, egész a szívig,
megállva minden kijelölt állomásán
a várakozásnak, érkezésnek, ölelésnek,
ahogy az idegpályák is engedik.
A vértestek ezt vörösen jelzik,
mások szövetté szövetkezve,
az izmok megfeszült nyalábban
mozdulnak mozdulataidra,
és már a szív halljában,
már az első pitvarban eldől,
ahogy az régtől meg van írva,
hogy egyáltalán bejöhetsz-e,
s ha igen, majd kijutsz-e innen,
ha vegyjelével talál a szó teste, –
már véremben keringsz, sejtjeimben,
már nem egyértelmű a törvény,
már nem emberi, hogy szeretlek,
hogy szeretsz, nappal van, vagy este!

Ha meghallod a szíved,
nem kell megijedned.
Az a dobbanás én vagyok,
ennyire és így szeretlek.

Csak a szó hagyott el, elmaradt
valahol, nem jött velem időben,
csak ő hallgat bennem, amit ti
beszéltek, az a nyelv idegen tőlem.
A nyelv én magam vagyok,
mindenemmel és mindenestől!
Ha hagylak, szólhatsz, ha nem, nem.
Ha akarok, szólok, igen, vagy nem.
Így érthetlek teljes valódban,
így szerethetlek teljes valómmal.
Az én szavam nem néma: jelbeszéd,
hallgatag ugyan, de ősi és örök,
ezért nem érthetsz meg sohasem,
a te nyelved szertehull, esik szét,
mert már régen összetörött!

Ha hívlak, minden porcikám szólít,
minden molekulám makulátlan,
sejtközi áramaim, a vér futása,
minden így igaz, és így hibátlan.

Ó, és a zenék! A szív hall’uszonyai,
a végtelenbe ringás iszonyai,
vagy már az őrület csöndje,
felhősuhanások szétremegései,
szélfák, tengerfüvek szétszálazódásai,
napszerelmek fényfutóbolondjai azok!
Égi magzatvizeink ahogy elöntenek,
akár a boldogok sírása, olyanok,
miután már a testtől a lelket
és hangot a jeltől eloldotta,
már eggyé lesznek velem a dalok,
és önmagát játssza a szívkotta!
Ó, ezt nem hallani, –
érezni, élni kell őket belehalásig,
ahogy a verset, a szerelmet,
ahol már nincs egyik
vagy másik.

Ne félj, ha rám gondolsz,
és a szívedet hallod innen,
olyankor, ahogy eszembe jutsz,
olvaslak itt a sejtjeimben.

Elfáradtam. Ez volt legnehezebb napom,
– olvasom soraid, mint ismeretlen betűket –,
ettől féltem. Az eleven elevenbe vág!
Szavaid bennem mégis előkerülnek,
nyelvedet mégis érteni szeretném,
mint egy szívvel meghallott imát.

4. Némavers
Elalszik bennem lassan a vers,
és vele az arcod, fénybe oldva.
Messziről dobban ide a szíved,
a lámpafény lángom leoltja.
Reám esteledett a test is,
és látom: lelketlen reáírva
minden, amitől nem tudok élni,
s nem emlékszem az álmaimra.

Ősz van és erőt, életet követel,
mindenem korábban fárad,
csak a véráram, csodák csodája,
viszi és hozza: nem vagy, ne várjak,
hogy nélkülem megvagy rendben,
az életed csak nekem ilyen néma,
amit a sajátoménak szerettem,
s csak a csillagos ég enyém, ha.

Faltól félig, fehéredésig fordulva
mormolom kezdőbetűit nevednek,
tudom, hogy nem tudlak kimondani,
csak csodálkozni, hogy szeretlek.
És a szívtáj alól feltolul ekkor
lényed és valód, és megtelik
reménybetűkkel ez a verssor,
és hallgat a papírhoz reggelig.

És neked álmodnak engem is
a reánk emlékező életerők,
hogy régóta kész van már minden,
hogy megvár, még mielőtt,
mert akkor nem lesz erőm szólni se,
már csak ölelni, sírva és boldogan.
Addig vigyázlak ezzel a szerelemmel.
A szív dolga honnan s hogyan dobban.

(Különdal)
A reggelt köd és dér érte mára,
ezzel a nappal lement a nyár.
Véletlen életem vézna vászna
beleborzong a barnulásba,
és ősz, és szív, és talál!

5. Szívcsonkszonett
Mindez mára tiszta és képtelenség,
egész életemet átütő sebhely,
nélküled magasabb és üresebb az ég,
és már nem érhetem be kevesebbel.
Úgy gondolok rád, mint mikor először,
oly némán, mint aki, mintha soha többé,
mintha elhagynálak, naponta többször,
itt voltál, itt vagy, most s már mindörökké.
Napod az én nappalom, éjem a te éjed, –
elalvó csecsemők, fénytestek, fénytestvérek.
Mára tudom: veled valamit eltitkolt
a csillagtalan közénk hullott ég.
Még egyszer megnézlek, mint a telihold,
mintha örökre rád pillantanék.


(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)