Zelenka Brigitta: A konyha és más versek

A konyha
( Anyám-nyomok)

Vándor, múltad csendjébe
ha belépsz,
ne hozz magaddal,
csak tiszta szívet,
s kilincs hűvösét tenyeredben.

Az ajtón függöny lebben,
szövetén meghőköl a fény,
de özönlik amott, ablakon át,
útjában se csipke, se brokát,
csak tiszta üveg,
s gyermek-álmodta fényvirág.
Felragyognak
a fakó, tompa színek,
s a tűzhely melegén
dalba kap a kopott zöld fazék;
reccsenve szól a vén kredenc,
ölén a maradék cseresznyés készlet
felnevet,
zsongva árad a neved,
s a kockás takarón
a szeretet elsimul.

A konyha rég üres,
de gazdája lábnyoma
itt maradt,
miként múltad,
sorsodból is egy darab.
A kihűlt falak közt
már csak a Nagy Hiány
borong a lámpán,
polcon, fémszitán,
s az el-nem-varrott
lélek-szálak
kószán, lebegőn
az őrző csenddel
eggyé válnak.

Talán a kékség

Már nem akarok boldog lenni,
nagybetűsen, hogy zengi a dal,
a vágyak is mind őszbe hulltak,
nem lelkesít már diadal.
Időtaposta útjaimon
nem rohan lázas izgalom,
s a sors-rendezte jövő képe
ha színtelen, csak ráhagyom,
mert mit tehetnék én, zord idők,
viharvert napok tanúja,
ha rólunk Isten megfeledkezik,
s mögéje hull imánk újra?

Nem akarok, csak percnyi csendet,
hadd zsongja búcsúját a szél,
s az arcomra hulló fénysugár
hazudja azt, hogy visszatér
a nyár, mintha igaz lenne,
pedig az avarban ősz neszez,
s a hajnali deres kertekre
jeges borongás permetez.
De köd-éjszakán egy kicsi láng
felém ragyog, s lám, van remény:
talán a fény, talán a kékség,
vagy az a csillag szép szemén?

A nyírfa halála

Fűrész bődül a síri csendben
s megremegnek az almafák,
e sorscsapástól, mit rettegtem,
némán feljajdul most az ág.

Megrázkódik, kérgébe marnak
orvul kegyetlen vasfogak,
végakkordján egy múzsa dalnak
vezeklek, vesztett harcokat

siratok én, akár a nyírfa,
s megborzongok itt legbelül,
beszédes ez a néma kín ma,
ahogy a lélek megfeszül.

Hányszor figyeltem, amint árad,
zenél a napfény fürtjein,
és lüktettek aranyló vágyat
sál-selyem lenge perceim.

Most itt állok kövülten, furcsán,
álmom hiába hordozom,
s keresem azt a dalt s a múzsám
meggyötört, szétdúlt roncsokon.

Hallgat a múzsa

Hallgat a múzsa, ömlik a könnye,
esőköpenye csupa rongycafat,
a csend kő-nehéz, ma gúzsbakötve
az elme mind, s tudatra köd tapad.

A sirámos égből szürkén, folyton
eső csepeg az ázott földre le,
mintha monoton bús panaszokon
a tépett kertre vádja ömlene.

Nyúzott fák alatt szorongás lapul,
sírást hegedül a tavaszi szél…
apró reménység kéne támaszul,
míg kék mosollyal május visszatér.