Mackó és Mamóka még a nyár derekán barátkoztak össze, amikor magasan járt a nap és forróság árasztotta el az erdőt. Mamóka ezeken a kánikulai napokon a hajnali és az esti órákra időzítette a sétáit, hogy sem ő, sem kedves Vacak kutyája ki ne tikkadjanak, ahogy átvágnak a nagyréten a tó felé. Egy ilyen forró nap estéjén, amikor szellő nem rebbent, és a meleg levegő úgy ragadt rájuk, mint a méz, amibe még mintha az idő is beleragadt volna – nos, egy ilyen napon találkoztak Mackóval. Ez azért nem hétköznapi dolog, hogy egy kis medvebocs fényes nappal egyedül sétál a tó körül.
Egy ilyen kismedvének még az anyja mellett a helye, hogy megtanulja, hogyan kell medvének lenni, s közben a mama vigyáz rá. De néha olyan is megesik, aminek nem volna szabad, így aztán Mackó anya nélkül kóborolt. Már nem is tudta, mióta.
Vacak kutya, ahogy felnézett egy szikkadt fűcsomó szaglászásából, felvonított ijedtében. Mackó még sosem látott kutyát, ugatást sem hallott, és úgy meglepődött, hogy szaladni is elfelejtett. Lehuppant a fenekére, bevárta a felé közelítő négylábút és a mögötte közelítő kétlábút. Mamóka volt az egyetlen hármójuk közül, aki nem ijedt meg. Megpróbálta szaporázni a lépteit, hogy megelőzze az esetleges veszekedést a megszeppent medvebocs és a még inkább megszeppent Vacak kutya között.
− Vacak, ne hangoskodj! – szólt Mamóka Vacakra.
Vacak hátrált pár lépést a gazdája felé, de nem teljes meggyőződéssel.
− És mi van, ha megesz? – kérdezte.
− Nem bánt, nézd, szelíd, mint egy bárány! – mosolygott a kismedvére Mamóka, és megsimogatta a fejét. – No, gyere, hazaviszünk, megetetünk, aztán majd kitaláljuk, mi lesz.
A kismedve nem bírt megszólalni, Vacak pedig bólintott.
− Jó, legyen, ahogy akarod. De egy rossz mozdulat, és harapok! – morogta. − Ugyan, Vacak, hisz a légynek se tudsz ártani – ingatta a fejét Mamóka.
− A légynek nem, de a medvének igen. Vagyis lehet, hogy igen… előfordulhat! – azzal Vacak megindult hazafele. Mamóka pedig, aki nagyon jól tudott elárvult lényeket vigasztalni, megfogta Mackó kezét, és azt mondta:
− Gyere, keresünk valami ennivalót. Aztán átalszod nálunk a karácsonyt, tavasszal pedig, amikor már nagy medve leszel, mehetsz, amerre kedved tartja – vagy akár maradhatsz is. Ráérsz kitalálni.
Mackó nem tudta, mi az a tél, és azt végképp nem, mi az a karácsony, de éhes volt, ezért Mamóka után szegődött. Mamóka egy aprócska faházban lakott az erdőben, ahogy az ilyen mamókák szoktak. Ezt a gyógynövényillatú kis lakot az erdő minden szarvasa, őze, rókája, cinkéje és fakopáncsa ismerte. Mackónak rögtön megtetszett, de igazán akkor szerette meg, amikor Mamóka elővarázsolta a mézes üveget, meg egyéb, medvének való jókat a konyhakredencből.
− Gyere, Mackó, egyél – invitálta Mamóka.
Mackó nem habozott, és bár a székre nem mert leülni, hiszen sose látott még olyat, de amit kapott, jóízűen elfogyasztotta.
− Köszönöm! – ezt volt Mackó első szava.
Mamóka és Vacak összenéztek, és bólintottak: most már Vacak is tudta, hogy jó medvét találtak. Mackónak a vénasszonyok nyara rengeteg tanulást hozott: meg kellett tanulnia, hogyan kell széken ülni, tányér fölött enni, tálból inni, ahogy Vacak. Megtanulta, hogyan kell ágyban aludni és mosakodni. Elkísérte Mamókát a hajnali meg az esti sétáira, mert Mamóka szerint a gyógynövények olyankor adják oda a varázserejüket a legszívesebben. Éjszakánként körbejárta a házikót, megbámulta Vacakkal a csillagokat, nappal elriasztotta a korai szilvát és körtét dézsmáló szajkókat és seregélyeket. Megtanulta azt is, hogyan kell elbújni a fészerbe, amikor egy-egy ember jön Mamókához gyógynövényért, teáért.
− Mackókám, én tudom, hogy te a légynek se ártasz, de az emberek nem tudják, így aztán félnének, ha meglátnának. Ami, lehet, hogy nem is lenne akkora baj! – mosolyodott el Mamóka, ilyenkor ezer ránc szaladt szét az arcán, és csillagok világítottak a szemében. Mackó legalábbis így látta.
− Semmi gond, elvagyok én a gereblyékkel, amíg itt vannak a vendégek – vigyorgott Mackó.
Szerette a fészert, a sokféle eszközt, a gereblyék fogaiba akadt levelek illatát. Amikor sokáig maradtak a vendégek – mert maguk sem tudták, mi bajuk van, és Mamókának először ki kellett találni, hogy aztán teát adjon a bajra –, Mackó leheveredett a fészerben a sarokba, és csak hallgatta az őszi szelek suttogását a deszkákon túl. El-elszundított néha, és ahogy őszbe fordult az idő, a szundítások egyre hosszabbak lettek. Mire eljött a november, Mackóból jól megtermett medve vált, és igen hasznos segítség volt a ház körül.
− Jaj, Mackókám, lassan visszatérsz az erdőbe a tieid közé. De fogsz hiányozni!
Mackó nem szerette hallani az efféle beszédet, mert úgy érezte, Mamóka és Vacak az övéi, nem pedig más, ismeretlen medvék.
− No, nem baj, alszol rá még egyet, ugye, Mackókám? Februárig?
− Hmm, Mamóka, ne mondj ilyet! Látni szeretném a karácsonyt! Azt mondtad, hogy szép!
− Mackókám, a természet ellen nem lehet küzdeni. Ha az alvásnak van itt az ideje, akkor aludni kell – volt erre Mamóka válasza, de Mackónak ez nem tetszett.
− Nem akarok aludni – dacoskodott, amikor Mamóka a téli alvásra alkalmas helyeket mutatta neki a házban.
− Itt a díványon is kényelmesen lehetsz, Mackókám, de a kályha előtt a nagy fotel is igen jó hely! – próbálta Mamóka rábeszélni őt az alvásra. − Lefényképezzük a karácsonyfát, és félretesszük neked a mézeskalácsodat, jó? Februárban is finom!
− De én karácsonykor akarom enni, nem februárban!
− De télen aludni fogsz! A medvék nem tudnak ébren maradni! – tiltakozott Vacak.
− Hát majd ti felébresztetek, ha eljön az ideje! Csak próbáljátok meg! Én mindenesetre gyakorolni fogom!
Vacak és Mamóka ingatta a fejét, ahogy figyelték Mackót, amint kitámasztja nagy körmeivel a szemhéját, meg pofozgatja magát, vagy hideg vízbe nyúl, hogy ébren maradjon. De ez később egyre nehezebben ment neki, decemberre már majdnem az egész napot átszunyókálta.
− Mackókám, ne kínozd magad, aludj szépen! – simogatta Mamóka Mackó szép barna fejét.
− De akkor lemaradok a karácsonyról! – erősködött Mackó, aztán egy hatalmasat ásítva elaludt.
− Hagyjuk aludni – sóhajtott Vacak az egyik téli napon.
– Nem fog megharagudni ránk.
− Az igaz, de számít ránk! No, majd kitalálunk valami hatásos ébresztőt.
Vacak bólintott, mert tudta, Mamókának mindig van egy csoda a tarsolyában. Így aztán kettecskén készültek a karácsonyra, egy alvó medvét kerülgetve a kandalló előtt. Mamóka megsütötte a mézeskalácsot, és egy nagy dobozzal eldugott belőle az alvó medve háta mögé a díványra, nehogy Vacak kutya kóstolgatási szenvedélyétől hajtva megegye az összeset, Vacak kutya pedig megkérte a cinkéket és az őszapókat, hogy költözzenek a ház előtti nagy fenyőfára karácsonyi díszül. Közben pedig erősen gondolkodtak, mi lenne a leghatásosabb ébresztő.
Mire eljött a karácsony, a terv készen állt. Mamóka meggyújtotta a karácsonyi gyertyákat, és szólt Vacak kutyának, hogy készüljön. A konyhaasztalra készítette az összes fém lábost és fazekat, Vacakot felparancsolta az asztalra, egy vödör hideg vizet vitt a kandallóhoz, meg egy üveg mézet.
− Előre is elnézést kérek a következőért, de a karácsony miatt megéri! – kiabált ki Mamóka a fenyőfára a madaraknak, majd intett Vacaknak, hogy rajta! Vacak erre egy jó erős rúgással lerúgta az összes edényt az asztalról, azok hatalmas robajjal és csörömpöléssel értek földet. Ekkor Mamóka hideg vizet locsolt az alvó mackó arcába, hogy az menten fölpattant. Mamóka odatartott a medve orra alá a mézes üveget egy nagy kanállal.
− Boldog karácsonyt, Mackókám!
Mackó visszaszédült a díványra.
− Hogy mi? Már karácsony van?
Mackó, törölgetve magáról a vizet, végignézett a gyertyákon, az asztalra készített mézeskalácson és az előtte sorakozó, magára láthatóan roppant büszke Vacakon és Mamókán.
− Nahát, ez gyönyörű! Köszönöm! – sóhajtott, majd úgy, ahogy volt, visszaaludt. Mamóka azért még dugott a szájába egy kanál mézet, de az ízét Mackó már csak álmodta. Februárig föl se tudták ébreszteni − bár nem is próbálták.
Vacak és Mamóka félretették Mackó mézeskalácsát, elmajszolták a magukét, a morzsákat meg a karácsonyfa madarainak adták.
− Jól sikerült! Boldog karácsonyunk van! – nézett a kutyájára Mamóka.
− Bizony! – és mintha Mackó is bólintott volna álmában, mert arról álmodott, hogy ő az első medve, aki meglátta a karácsonyt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)
Hidegre fordult az idő. A fákról rég lehullottak az őszi levelek, csak a fenyők és tuják pompáztak örökzöld díszruhájukban. Éjszakánként befagytak a tócsák, de az igazi tél még mindig késett. Nyuszi a hintaszékben ülve bánatosan pislogott az ablakra. Bárcsak már beköszöntene a tél! – gondolta magában. – Akkor lehullana a hó, és én elhívnám a kismacskákat ródlizni. Vagy sízni mennénk messze be az erdőbe.
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.