2023. november 17., 10:56
Sára mindig mosolygós, vidám kislány volt. Anyukájával és apukájával egy kisváros peremén laktak, takaros házikóban, amit a sok-sok virágtól és fától alig lehetett látni.
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
– Még mindig nem sikerült? – lépett hozzá édesanyja.
A nappali szekrényben ijedten összekoccantak a poharak, suttogva mondták a vázának:
– Még mindig nem sikerült neki… Szegény kislány!
A szőnyeg is hullámosra hajtogatta magát, csak mosolyogjon már ez a pici gyermek. Sára mindezt észre sem vette. Lehorgasztott fejjel, szipogva kérdezte:
– Miért vett nekem fűzős cipőt a nagyi?
– Már nem tetszik? Annyira örültél az ajándéknak! – húzta magához az anyja.
– Sosem fogom tudni bekötni! A szép masni helyet mindig csak csomó lesz!
– Csupán gyakorlás kérdése – simogatta meg a fejét az anyukája, és visszament a konyhába. Sára kelletlenül bement a szobájába. Az ágya mellett hívogatóan csillogtak az új lábbelik. A kislány leült a szőnyegre, felhúzta az egyik lábára a cipőt, és apró ujjaival elkezdte kötni a masnit.
– Egy hurok, körbe tekerem, áthúzom – suttogta maga elé, arca kipirosodott, még a nyelvét is kidugta a nagy igyekezettől –, és meghúzom. Megint csomó! – kiáltotta.
Aztán újból nekilátott, és még egyszer, és még egyszer, míg el nem szenderült a cipellők mellett a fáradtságtól. Anyukája így talált rá. Óvatosan lehúzta a kislány lábáról a cipőt, ágyába fektette, betakargatta, puszit nyomott homlokára, és a fülébe súgta:
– Holnap biztosan sikerül!
Az utcai lámpa kíváncsian pillantott be az ablakon, megvilágította a zöld színű, soksok színes virággal borított cipellőket. Amint meglátta a szivárványszínű cipőfűzőket, meglepetésében pislantott egyet.
– Óh, akár egy csodaszép virágzó rét eső után, szivárvánnyal az égen – sóhajtotta. Bár rétet még sosem látott, de pontosan ilyennek képzelte. Apró léptek csoszogása hallatszott a szőnyegen, a cipőfűzők megmozdultak, és egy nagy csomóba gabalyodtak.
– Miért nem hagyod békén? – kérdezte egy csilingelő hang. – Már igazán sokat gyakorolt.
– Te mindig a nyomomban vagy? – mordult fel egy kicsi, sötét alak, akinek a ruhája kizárólag csomóból és gubancból állt. Még a haja is összevissza kuszálódott. Csomómanó volt az, aki minden gyermek életét megkeserítette. Jó, jó, el kell ismerni, néha jót is cselekedett. Például amikor kimondottan csomóra volt szükség, ám ő jobban szerette bosszantani a masnit kötöző gyerekeket.
– Még gyakorolhat pár napot – mosolygott Csomómanó, miközben még szorosabbra húzta a csomót. Egy könnyed szárny érintése állította le munkálkodásában. Nem is szárnyak voltak azok. Ezüstösen csillogó masnik borzolták zilált haját. Masnitündér leszállt a cipellőkhöz, varázspálcája érintésére a csomók kioldódtak, és egy tökéletes masni rajzolódott ki rajtuk a félhomályban. Az utcai lámpa elképedve felerősítette a fényét, ami megvilágította Csomómanót, aki dühösen dobbantott, és már ott sem volt. Masnitündér a másik cipőn is megkötötte a cipőfűzőt, majd pajkos tündértáncot lejtett Sára felett, és elrepült. Sok volt még a dolga, vigyáznia kellett a morcos Csomómanóra.
Másnap reggel Sára meglátta a masnira kötözött cipőket.
– De gyönyörű! – kiáltotta. Fogta őket, kibogozta, felhúzta a lábára és lassan, megfontoltan tökéletes masnikat kötött.
– Anya, anya, nézd! Ugye, ma a tündércipőkben mehetek oviba?
Anya mosolyogva bólintott.
– Ügyes vagy! Akár indulhatunk is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
