Hidegre fordult az idő. A fákról rég lehullottak az őszi levelek, csak a fenyők és tuják pompáztak örökzöld díszruhájukban. Éjszakánként befagytak a tócsák, de az igazi tél még mindig késett. Nyuszi a hintaszékben ülve bánatosan pislogott az ablakra. Bárcsak már beköszöntene a tél! – gondolta magában. – Akkor lehullana a hó, és én elhívnám a kismacskákat ródlizni. Vagy sízni mennénk messze be az erdőbe.
Úgy döntött, hogy a kismacskáknál fogja bevárni a telet, és elszaladt barátaihoz, Csilához meg Cecihez. Ilyen borús, hideg napon kellemes a jól fűtött konyhában üldögélni, teázni.
A kismacskák megörültek Nyuszinak.
– Milyen jó, hogy eljöttél! – mondta Csila, és nekiállt asztalt teríteni: csészéket, édes süteményt, lekvárt és mindenféle más vendégváró finomságot hozott.
Alighogy asztalhoz ültek, valaki zörgetett az ablakon.
– Ki lehet az? – csodálkoztak a kismacskák.
– Bizonyára a tél érkezett meg – jött izgalomba Nyuszi. – Fogadni kell őt!
Csila kinyitotta az ajtót. A küszöbön egy medve állt fehér szőrmebundában, aminek óriási zsebei voltak. A mackó megtörölte talpát a gyékény lábtörlőben, és belépett a kunyhóba.
– Ön kicsoda? – kérdezte Csila.
– Hát ti nem ismertek engem? A jegesmedve vagyok, a messze északról jöttem, elhoztam nektek a telet.
– Hurrá-á-á! – kiáltották kórusban.
– Tudtam, tudtam, hogy ma megjön a tél! – ujjongott Nyuszi.
– Ülj asztalhoz, Mackó! – hívta a vendéget Csila, és odatolt neki egy kényelmes karosszéket.
– Mackó, de hát hol a hó? – kérdezte bátortalanul Nyuszi. – Létezik tél hó és hófúvás nélkül?
– Természetesen nem létezik – mondta a jegesmedve. – A zsebemben jó sok hó van, ma teleszórom vele a dombjaitokat, az ösvényeket, a fákat…
Még egy kicsit üldögélt, melegedett a tűznél, majd az órára pillantva elbúcsúzott:
– Ideje munkához látnom. Köszönöm a vendéglátást!
Lassan ballagott az erdőben, mancsát bele-beledugta óriási zsebébe, és tele marokkal hintette szerteszét a havat. A barátok látták, hogyan kavarognak a hópelyhek sűrűn a levegőben, és terítik be fehér szőnyeggel a földet.
– Holnap sízni megyünk! – jelentette ki Nyuszi.
– Ugyan – kiáltotta Csila –, én már rég elkészítettem a nagy ródlit! A hegyről fogunk leszánkózni.
– Barátaim – izgult Ceci –, miért várjunk holnapig? Menjünk ki, csináljunk hóembert!
– Derék cica vagy, Ceci! – örvendezett Nyuszi. – Ezt ügyesen kigondoltad.
Kiszaladtak az udvarra, és munkához láttak. Összesöpörték a havat, felmarkolták, gömbökké nyomkodták-gyúrták, és egy óriást raktak belőle.
Ceci, Csila és Nyuszi egymásra két hógömböt tett, harmadikból a feje lett. Az orra egy sárgarépa, szén a szeme; fölé sapka! Adtak neki cirokseprőt, amitől még jobban megnőtt. Őrséget állt jégben, fagyban, zimankóban, hóviharban!
Így élt a hóember a Macska-lak mellett, söprögetve az ösvényekről a havat egészen tavaszig.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!