(részlet A kékszemű Napló című meseregényből)
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Minderről a munkáról azért lenne egy-két keresetlen szavam. Tudnivaló, hogy Gazda és Gazdasszony szerkesztőségben dolgozik. Ahová nekem is bejárásom van – hetente három napig. Nos, ez a szerkesztőség kész őrültek háza. Sok-sok ember megfordul, és mindenkit üdvözölnöm kell. Van, akit ugatással – ilyenkor a szomszéd helyiségből átcsörtet egy marcona bácsi, és morcosan rendreutasít –, van, akit farkcsóválással, van, akinek egyenesen a nyakába ugrok – hisz őt előbbutóbb rá tudom venni, hogy kivigyen sétálni a Duna-partra –, de olyan is van, akit nem köszöntök. Ők rendszerint a szerzők. Aki legtöbbje cikkeket lobogtat, és meg van sértődve, ha néhány értelmetlen mondatát kijavítják, mielőtt leadnák szedésre. Legtöbbjük izgatott, és rendkívül nagyra van azzal, ha nyomtatásban láthatja a nevét. Az egyik például folyton azzal dicsekszik, hogy tizenegy könyve van, és ötszáz pub-li-ká-ci-ó-ja, de még mindig nem tanult meg rendesen köszönni. A kalapját se veszi le belépéskor. Ezzel szemben több kávét megiszik, s mindegyikhez elszív egy büdös füstöt eregető cigarettát.
Persze, vannak olyan szerzők, akik direkt hozzám jönnek. Odavezetem őket a bőrfotelekhez, azt sem bánom, ha a helyemre leülnek, és hagyom, vakargassák a fülem tövét. Azt is megszokták, hogy visszavakarom őket, bár időközben leszoktak arról, hogy harisnyás lábbal, vagy vékonyra kötött blúzban jöjjenek be a szerkesztőségbe. Tény, hogy amióta kevesebbet sétálok az aszfalton, gyorsabban nőnek a körmeim, és hegyesebbek – ezért könnyebben kitépek a ruhájukból egy-egy textilszálat. Gazdasszony ilyenkor sopánkodik. Gazda elkerget – és valami fontos dologról kezd beszélni. Megfigyeltem, van egy kritikusnő, aki ruháját vagy tízszer megpocsékoltam – ez ennek a vörös szemöldökű nőnek a sajátságos kifejezése –, s mind a tíz alkalommal elfogadta közlésre a cikkét Gazda. Vélem, itt erős összefüggés van. Végeredményben, ez a harcos teremtés megköszönheti nekem, hogy ennyi kézirata került a lapba. De nem! Egyre magasabban hordja az orrát, és egyre közelebb érzi magát a világhírhez. Előbb-utóbb leharapok az orrából egy kicsi darabot, vagy eldugom a cipőjét, hogy mezítláb menjen haza. (Igen! Ez a nő mihelyt leül, és úgy véli, az asztallap eltakarja a hátsó végtagját, kibújik a cipőjéből. Láthatom, harmincnyolcas cipőbe van szorítva a negyvenkettes lába. Az, akinek negyvenkettes a lába, mindenféle gonoszságra képes.)
A szerkesztőség mellett sok-sok iroda van. Ott dolgoznak a barátaim. Meglehet, van köztük olyan, aki Dugomillnak szólít, sőt akad, aki Dugomellának, mégis a munkatársaim. Köztük az, aki a minisztériumban elintézte, hogy belépőm legyen az irodaházba, merthogy egy portás folyton följelentgette Gazdát, hogy „ebeket cipel be magával”. És hogy ez higiéniai okokból megengedhetetlen. Érdekes, az nem tűnt még föl senkinek, hogy a higiéniai kívánalmak ellenére folyton porosak a székaljak, pókhálósak a sarkok, a legtöbb fotel varrása fölfeslett és nincs mindig papír a toalettben. Sőt, azt se vették észre, hogy a szobákban egyetlen cserepes növény sem él. De vágott virág sem. A legutóbbi tévéforgatáskor például a Józsefnapra vásárolt virágot kellett az asztalra rakni, hogy mégis adjunk valamit a formára. Ha meg a térről hozok egy kinyílt pitypangot, vagy piros szirmú százszorszépet, rögtön behajítják, mint a szemetet, a papírkosárba.
A munkatársaim megengedik, hogy bebarangoljam az épületet. Sőt, bemehetek a főigazgató szobájába is – ha éppen nincs ott –, már megbizonyosodtam, neki is van otthon két kutyája. De sajnos sok macskája is, amelyek legalább olyan kiismerhetetlen természetűek, mint Hamuka. A legutolsó épületbejárásomkor felfedeztem, hogy az irodistákon kívül még velem dolgozik egy balkáni gerlepár, egy elmagányosodott, az ereszben nőtt gazon élő kameruni törpe kecske, valamint rengeteg zsírpapír között népes családjával egy vén házi egér.
Természetesen vannak olyanok, akik nem szeretnek. Ők Gazdát sem szeretik, de mert neki nem merik megmondani, inkább velem gorombák. Egytől egyig nyápic aktatologatók és kandidátusjelöltek.
Képzeld el, Naplóm, micsoda fölfordulás van akkor, ha mindenki összegyűlik a szerkesztőségben! Gépek kattognak, villog a monitor, másológép zümmög, telefonok csörögnek, bizonyos szerzők fel-alá rohangálnak, vitatkoznak, csevegnek, mélabúsan várakoznak – és egyikőjüknek sem jut eszébe kinézni az ablakon, hogy milyen szép az idő. Ilyenkor kifekszem a párkányra, megugatom a lovasrendőr lovát, és apróbb szöszmöszöket dobálok a járókelőkre. Többek között sikerült már megvadítani egy lovat, egy énekesnőt és egy foltgazdag dalmatát.
Hát ez a munka. Aminek végeredménye – kéthetenként – egy folyóirat. Az egyiknek már a borítóján is ott volt a fényképem, de kiretusálva, agyonszépítve – csupán azért, hogy több legyen az olvasó. Mert ebben a szerkesztőségben, eleget hallhattam, az olvasó szent. Mindent az ő kívánságára tesznek, nem mintha tudnák, hogy mit is akar. Sőt! Azt se tudják, hogy ki az olvasó. Számításuk szerint több ezren vannak – akár a hangyák! –, mégis egy valamit akarnak: a lapot. Ezért a nagy nyüzsgés, a sok udvariaskodás, kiabálás.
A munkába járás megkeseríti mindenki életét. Az a sok hivatalos irat, kitöltendő űrlap, rubrika, számítás, kézirat-előkészítés – persze hogy sosem éri utol magát se Gazdasszony, se Gazda – még én sem.
Tegnap felmentem a legfölső emeletre, éppen untam magamat – mindenkivel udvariasnak lenni! pfuj! –, megkeresni a kameruni törpe kecskét. Ott találtam a liftház tetején az összes egérrel. Zsibogtak.
– Hát ti? Mit csináltok?
– Azt tárgyaljuk, hová költözzünk. Itt nincs nyugsága senki élőlénynek – mekegte a kecske.
– Ha elmentek, akkor jobb lesz?
– Persze! – kiabáltak az egérkicsinyek. – Lesz sajt, kenyérhéj, talán még egy macska is!
– Macska? Minek az nektek? – kérdeztem fölháborodva.
– Annyit hallottak már róla, hogy ideje megismerniük – közölte az az ostoba egérmama.
– Úgy van! – helyeseltek a kicsik.
Nem fért a fejembe ennyi elvakultság. A macska az egér ősi ellensége. Addig örüljenek, amíg nem találkoznak vele. A vesztüket akarják?
– Egytől egyig fölfal benneteket! – közöltem lemondóan.
– Még mindig jobb, mint ez az unalom.
Ezen el kellett gondolkodnom.
– Te is elmégy? – fordultam a kecskéhez.
– Igen. Átköltözöm a közeli hotel tetőteraszára. Ott annyi érdekes növény van, amit megehetek.
– Egytől egyig műanyag! – figyelmeztettem.
– De zöld! – jött az öntudatos válasz. Erre semmit sem tudtam felelni.
Így hát egyedül maradtam az irodaházban az emberekkel. Szomorúan ugráltam lefelé a lépcsőfokokon, és a szerkesztőségben rögvest kiültem az ablakba – napozni. Láttam, mint surrannak ki egy kockás zakójú töpszli ember mögött az egerek, s tűnnek el a szemközti irodaházban. Hamarosan a kameruni törpe kecske hangjára lettem figyelmes: a szomszéd hotel legfelső emeletének párkányán egyensúlyozott nagy vidáman.
Töprengtem. Rá kellett jönni, ha rendszeresen járok a szerkesztőségbe, és ha ott minden rám eső dolgot rendesen meg akarok csinálni, nem beszélve az apró-cseprő napi teendőimről, bizony, nem sok időm jut naplóírásra. De megvigasztaltam magamat – ez együtt jár a felnőtté válással. Csupán az vigasztalt, hogy közben betelt a füzet. Napló is fölnőtt. De ígérem, néha még föllapozom, elvégre a barátom.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
