Gyüre Lajos: Cirmos gyermekei

2023. március 09., 12:04

Gyüre Lajos sok szép verssel és mesével gazdagította gyermekirodalmunkat. Utolsó kötete, amelynek a Cirmos újabb kalandjai címet adta, sajnos már nem jelenhetett meg nyomtatásban. Mesénket ebből a kéziratból választottuk, fogadjátok olyan szeretettel, amilyen szeretettel ő gondolt mindig is legkisebb olvasóira!

Cirmos gyermekei (Király Anikó illusztrációja)

Amint már említettem, Cirmos négy macskakölyökkel gazdagította Sára néni portáját. Nőttek is azok szorgalmasan. Egy kis idő után már a szemük is kinyílt, nem vakláltak a sut tetején. Sőt mi több, belenyelveltek a hűlni odatett zsíros serpenyőbe, megkóstolták a tört krumplit, amit Sára néni zsámiskának hívott. Egyszóval több lett a gond velük.

A Bandi meg a Vándor volt a legkotnyelesebb közöttük. Micus mindig Sára néni körül sertepertélt, törlészkedett. A Cili meg szegény hogy járt! Egy reggel, ahogy a gazdasszony kiengedte őket, a Cili nem jött vissza. Sára néni várta egész nap. Hátha csak elkódorgott valamerre? De bizony elmúlt a nap is, az este is, Cili sehol. Biztosan megölte valami vadállat. Róka, vagy elragadta egy ölyü. De az is lehet, hogy az autó ütötte el. Mostanában annyi jár itt az úton, hogy se szeri, se száma. Azelőtt? Egy hét is eltelt, míg egy elment a háza előtt. Most meg annyi van belőlük, hogy Sára néni alig tud átmenni az úton, ha a boltba akar menni egy kis cukorért, sóért. Még meg is siratta szegényt.

De hát milyen a világ? Harmadnapra elfelejtik még azt is, hogy a világon volt. Ott van még a három. Van kikkel törődni. Itt van ez a Vándor! Nap mint nap keresni kell. Ahogy reggel kiment a házból, csak az esti szürkület vetette haza nagyobbacska korában. Most még kicsi, csak a sut tetején barangol összevissza, míg le nem pottyan a konyha földjére. Olyankor nagyokat nyekken, de mintha mi sem történt volna, tovább araszolgat, csontja se törik.

– No, várj csak! – mondogatta Sára néni. – Én ugyan nem fogok mindig az asztal alatt bujkálni miattad!

Fogta a kistekenőt, s odaillesztette a sut közepére, nehogy leforduljon, s kettéhasadjon.

– Aztán mehetek a szeretvai oláhcigányok után, hogy csináljanak újat – dohogott magában. Megfogta és beletette a Vándort. Volt is nagy kaparászás. A kölyök mindenáron ki akart belőle mászni, de mindig visszacsúszott az aljára, mivel a körmeit még nem tudta belemélyeszteni a nyárfa tekenő oldalába. Bár nem volt nagyon mély, de elég volt ahhoz, hogy Vándor ne tudjon kikecmeregni belőle.

– Az úgy volt – emlékezett vissza Sára néni –, hogy a kert alatti kiserdőben azt a nagy, terebélyes nyárfát még a múlt nyáron az emberek kivágták. Amelyik alá a nagy eső elől a Cirmos behúzódott.

A szeretvai oláhcigányok pedig ügyes emberek voltak. A vastag törzsét kétfelé hasították, és csináltak belőle két nagytekenőt. Úgy is szokták mondani, hogy sózó tekenő, mivel disznóöléskor abba rakják bele a sódart, a füstölni való szalonnát, a disznónak a fejét, amiből a téli hónapokban a kocsonya készül majd. A vékonyabb ágaiból készült a kistekenő, amit Sára néni dagasztó tekenőnek hívott. Abban formálta, igazította a kenyérnek való tésztát. A maradékból készültek a szakajtók, kanalak meg miegymás, amire egy háziasszonynak főzés közben szüksége van. Mivel ő már disznót nem öl, hát nincs szüksége a nagytekenőre, odaadta a munka fejében az oláhcigányoknak, azok meg eladták. Így jól járt Sára néni is, mert nem kellett fizetni az elvégzett munkáért, az oláhcigányok is, mert egy kis pénzre tettek szert a tekenő eladásával.

– Majd kiöblítem, ha Vándor nagyobbacska lesz! – mondta magában Sára néni. Ezzel a Vándor-ügy le is záródott.

Közben a kiscicák nőttek, nődögéltek. Már egerészni is megtanultak az anyjuktól. Amikor Cirmos fogott egy egeret, odaadta nekik. Mintha azt mondaná: Játsszatok vele! Azok meg valóban úgy tettek, mintha a játékszerük lenne. Elengedték, utánafutottak, megfogták, szájukba vették, majd megint elengedték, míg csak az egér a nagy szorongatásban ki nem múlott. Akkor aztán otthagyták. Nem ették meg, a frissen fejt kecsketej jobban ízlett.

A faluban híre ment, hogy a Cirmos négy kismacskát fialt. Jöttek a kérők, akik tudták, hogy az anyjuk milyen ügyes az egerészésben – az utódok bizonyára örökölték az anyjuk jó tulajdonságát, hát szívesen hazavinnének belőle egyet-egyet.

Úgy is történt. A Micinek és a Vándornak mindjárt akadt gazdája, csak a Bandi árválkodott magának, az maradt meg a háznál. Az se sokáig. Patakiék szóltak át a harmadik szomszédból, hogy ők elvinnék. Az meg egy másik történet, majd sort kerítek rá.

A többiek – ki a szomszéd utcába, ki a rokonságba – elkerültek Sára nénitől. Néha-néha még vissza-visszatértek egy kis tereferére Cirmoshoz, de lassan megszokták az új helyet, s elmaradoztak.

– Mert ha valaki azt hiszi, hogy a macskák nevelése az tulajdonképpen semmi, az nagyot téved – így Sára néni. – Először is, míg kicsi, naponta etetni, gondozni kell. Törődni vele, hogy érezze: tartozik valakihez. Megtanítani, hogy kis és nagy dolgát hova végezze el. Ehhez is érteni kell. Meg ahhoz is, hogy mit és mennyit adok neki enni. De hát más dolgom sincs, legalább elfoglalom magam. Még beszélgetek is velük. Hogy értik-e? Már hogyne értenék! A hangomból kiérzik, mit is akarok nekik mondani. Legalább velük beszélgetek, ha már nincs senki élő ember a közelemben.

– Én úgy szoktam – mondja Sára néni egy kis idő múlva, – hogy mindjárt kora reggel az odakészített cipősdobozba teszek egy kis fahamut a tegnapi tüzelésből. Rászoktatom őket arra, hogy abba végezzék el a kis és nagy dolgaikat télen, amikor nagy hidegek vannak. Megszokják. Nincs velük az égvilágon semmi baj. Nyáron pedig kikéredzkednek. Odaállnak a pitvarajtóhoz, és kis nyávogással figyelmeztetnek, hogy engedjem ki őket. Ha nem gondolok velük, egy kissé megkaparják az ajtót. De nyáron amúgy is nyitva tartom, hát így nincs velük semmi gond. Megélünk egymás mellett.

Így éldegélt Sára néni a macskáival a falu legszélső házában.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)