Jakubecz Márta: Apó a nádasban

2023. április 21., 07:26
Jánosi Irén: Reggeli imádság

Az utca végén mesebeli volt a táj. Kis patak, mely az erdő mellett tóvá szélesedett. A patak partján tengernyi virág nyílt, kusza összevisszaságban tarkállt valamennyi, de mintha mégis a búzavirág lett volna túlsúlyban. A tavacskát nádas övezte, melyben ki tudja, milyen ritka madarak fészkeltek, a hangjuk alapján többféle lelhetett itt menedéket.

A lányok Viola kivételével jártak már itt, szüleik megmutatták nekik ezt a szépséget, melynek csodálására gyakran jártak ide a falubeliek. De most egyedül jöttek ki ide, s ez nagy különbség – saját elhatározás! Viola – ahogy megbeszélték – kissé előreszállt, s onnan kiáltott feléjük:

– Gyertek, gyertek, szépségre leltek!

Lilla csodálkozott:

– Te versben beszélsz?

– Ó, nem tudok verselni – felelt Viola –, de itt minden csodaszép.

– Miért, mit látsz? – kérdezte Hajnalka.

– Amit ti, de számomra ez szokatlanul csodás!

Letelepedtek a fűbe, és virágcsokrokat készítettek. Hajnalka kissé félt, s ezt bevallotta.

– Mitől félsz – faggatta Lilla –, hiszen olyan közel van a házatok, hogy még látni is innen, az ide vezető úton gyakran járnak emberek. Ne félj, Hajnalka, ha összetartunk, nem érhet minket semmilyen baj.

Hajnalka megnyugodott. Az is biztonságot adott, hogy Viola időközönként felrepült a fára, és komolykodva körbekémlelte a környéket. Áttetsző pillangókat látott, vidáman csicsergő madarakat, jóhírt hozó gólyákat, de rossz embert szerencsére sehol sem pillantott meg. Vagy mégis? Lám, amott egy apóka poroszkál. Ő milyen lehet? Veszélyes-e? Hajnalka és Lilla azt mondta, szóljon, ha veszélyt lát a fa tetejéről. Hát jelezte: – Lilla, Hajnalka, egy öregember közeleg, a kis ösvényen ballag.

A két kislány megijedt. Nyomban arra kérték Violát, hogy szálljon az öreg fölé, s egészen közelről figyelje meg, kiről van szó.

A kistündér olyan közel szállt az apóhoz, hogy akár a vállára is ülhetett volna. De nem merte megtenni, viszont közelről szemlélte minden mozdulatát.

Az apóka észrevette, s égre meredt tekintettel így hálálkodott:

– Hát megértem, Uram, hogy angyalt lássak! Köszönöm, köszönöm!

Viola elnevette magát, így szólítva az öregembert:

– Kedves apó, én tündér vagyok, nem angyal. Igaz, jónak mondanak, anyukám sokat dicsér engem.

– Tündér? Azok meselények, az angyalok meg köztünk vannak. Szárnyad van és kedves vagy... Mit kívánsz tőlem? – nézte végig Violát a pici öreg.

– Ideküldtek a barátnőim megnézni, hogy jó vagy rossz ember vagy-e, mert ők kicsit félnek.

Most az apó nevetett, huncut szemével a távolba meredve:

– Két unokám van, akik távol élnek, hogy lehetnék én a gyerekekre veszélyes?! Hívd ide a kicsiket, csónakázzunk egyet a tavon.

A kistündér tapsikolt örömében. Csónakban még sohasem ült. A barátnők ott termettek, s az apó nyomába eredtek.

S tényleg! Ott volt egy kis csónak a tavon, amit eddig azért nem vettek észre, mert eltakarta a nád.

– Hipp-hopp, beszállás, indulunk! De jól vigyázzatok, csak semmi kihajolás! A víz ugyan nem mély, de féltelek titeket.

S elindult a kis csapat: a csónakban a három kislány, meg az apó. Az öregről közben kiderült, hogy ő a nádas őre, és így szívén viseli ezt a falu végi oázist. Nem engedi, hogy a gyerekek szemeteljenek, a nádat ritkítani szokta, a tópartot mindig lekaszálja.

– Tudjátok-e, kislányok, mi a legszebb dolog a világon?

– Az égbolt – rikkantott Viola.

– Az úszkáló színes pikkelyű halak – szólt Lilla.

– Szerintem a víz hullámzása – vélekedett Hajnalka.

Mindnyájan a természetre gondoltak, hiszen csónakázás közben mi más jut az ember eszébe, mint a gyönyörű természet?

– Amiket mondtatok, mind csodálatosak, nekem is tetszik valamennyi. De legszebb dolog a világon a jóság és a szeretet.

A lányok összenéztek. Igaz, ami igaz, anyukájuk is szokott erről beszélni.

– Dióanyu! – sírta el magát a kicsike Viola.

– Ne sírj, Viola, mindjárt hazamegyünk! – vigasztalta őt Hajnalka.

– Én is haza akarok menni – szomorkodott könnyeit nyelve Lilla.

Az apó megijedt. Mi rosszat mondott ő? Mi ütött a kislányokba? Hiszen ő csak tanítani akarta őket, s most mind anyáskodik. Mindjárt az összes sírni kezd, s akkor három zokogó gyereket kísérjen haza? Mit szólnak majd az emberek? Hajnalkát és Lillát ismerte látásból, de miféle lény ez a kicsi harmadik? Azt mondja, nem angyal, pedig annak néz ki. Mégiscsak a Jóisten küldhette ide, erre a paradicsomi tájra...

Az öreg jól sejtette: mire ezt átgondolta, mindhárman elpityeredtek.

– Ó, ti ilyen kicsikék s ennyire anyásak vagytok? Ne féljetek, kikötünk, s hazaviszlek benneteket. Hanem te – mutatott Violára –, merre laksz? Az Úristenhez nincs bejárásom – kuncogott –, talán ő küldött ide hozzám, hogy elhiggyem, tényleg vannak angyalok?

Viola szipogása erre rejtélyes mosolygássá változott:

– Titkom van, apóka. Találkozunk még?

– Találkozzunk, találkozzunk! – lelkendeztek a lányok, ők is abbahagyván a sírdogálást.

– Nos, jól van. Holnap délután várlak benneteket. Megmutatom nektek a természet csodáit, és persze a lakóival is megismerkedhettek – az apó hangja simogatóan csengett.

 

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)

Legfrissebb hírek
2024. február 21., 09:14
2024. február 20., 12:58
2024. február 20., 12:56
2024. február 20., 10:27
Legnézettebb
2024. február 19., 12:30