Farkas Adrienne: Kis fekete kavics – Beszélgetés Marék Veronikával

2020. január 17., 22:32

Mindenkinek vannak emlékei Boribonról meg Annipanniról és a kockásfülű nyúlról. Marék Veronika könyvei mindenkinél meg vannak kicsit rongyolódva a sok nyitogatástól, és Kippkopp képén maszatos ujjacskák nyoma látszik. Marék Veronika pontosan úgy mesél, ahogy ír. Közben elhalkulnak a kinti zajok, csak a karácsonyi fények pislognak. A kockásfülű nyúl felkönyököl a Mesemúzeum vitrinjében, összecsavarja a fülét és figyel. Azt tudja, hogy Marék Veronika a múzeum kulcsának idei őre, azt viszont ő sem gondolná, hogy nemrég betöltötte a nyolcvanadik évét.

Marék Veronika a Mesemúzeum kulcsőreként 2017 decemberében Fotó: Bánkövi Dorottya

– Ha nem tudná, hogy hány éves, mennyinek gondolná magát?

– A 11 éves kislánynak, aki szabadon rendelkezett az idejével, a képzeletével és az alkotókészségével, és játszhatott, amennyit csak akart. Ez a kislány ma is azonos velem. Szeretett rajzolni, meséket írni és rengeteget olvasni.

– Mi volt a kedvence?

Fotó: Bánkövi Dorottya

 

– Mindent elolvastam, ami elém került, de mivel bátyám volt, a Verne Gyula- és May Károly-regényeket nagyon szerettem. Az a sok, hatalmas kaland lebilincselte az embert! Nyaranta winnetousat játszottunk, meg Old Shatterhandet. Nagy Andersen-rajongó is voltam.

– Sírt a meséin?

– Nem sírtam, de volt, hogy letettem a könyvet, mert túl félelmetesnek találtam. A rendíthetetlen ólomkatona meg Pötty Ilonka volt a kedvencem. Istenem, hogy ezek a történetek mennyire ki vannak találva! A vakond lakása, amelyben egy fecske betegeskedik, meg a katona és a táncosnő, ahogyan egyszerre meghalnak a kályhában. Gyönyörű, nem? Gyerekkoromban mindenre volt idő. A szüleink dolgoztak, mi ki voltunk adva valakinek, aki vigyázott ránk. Ez kimerült abban, hogy adott reggelit, ebédet és vacsorát, egyébként miénk volt a tökéletes szabadság a Velencei-tó partján. Az ott nyaraló családok gyerekeiből verődött össze egy nagy csapat, végigjátszottuk a nyarat. 

– Ha a könyvein végignézünk, több mint fél évszázadnyi történetet ölelnek fel.

– Ugye? Ez engem is elgondolkodtat. Éppen mostanában tanakodtam rajta, hogy lehetne a sort folytatni, vannak új ötleteim. Általában van egy magja a történetnek, egy ötlet. Most például abból fogok kiindulni, hogy a gyerekek mennyire utálják a kígyókat. Pedig a vízisikló teljesen ártalmatlan jószág. A nagyobbik fiam nem is félt tőle, rátekerte a karjára a jó másfél méteres siklót. Elég rémes volt nézni. Csak hogy értse, hogyan dolgozom: ennél a mesénél az okoz gondot, miként mutassam meg az ártalmatlanságát ennek az állatnak, mert mégiscsak ragadozó, és ha az ember mama nem is, az egér mama joggal féltheti tőle a gyerekeit. Legyen a hősöm egy gyereksikló? Az biztosan benne lesz a történetben, hogy Kippkopp és Tipptopp talál egy levedlett siklóbőrt, mert ez velem is megtörtént egyszer, és máig emlékszem, milyen misztikus élmény volt. Rajzolgatom, gondolkodom rajta, elmesélem az embereknek, és lassan aztán ki fog alakulni a mesém.

– Mibe írta az első meséket? Egy csíkos füzetbe?

– Pontosan! Az apukám vett nekem egy füzetet, azt mondta, hogy ami jó, azt írjam bele. Borzalmas dolgokkal van tele.

– Megvan még?

– Persze! Örülök, hogy nem semmisítettem meg semmit, pedig nagyon imponált nekem az első fiú, akibe szerelmes voltam, amikor tűzre vetette a verseit. Megrázkódtam a csodálattól, hogy micsoda bátor ember, aki újrakezdi 15 évesen az életét a nulláról! Én nem tüzeltem el semmit, mert ki a fenét érdekel, hogy mit írtam. Ma sem. Egy helyen érdekeltek valakit az én zsengéim. Oszakában, ahol  kiállítást szerveztek a műveimből, mert Japánban nagyon sikeresek a könyveim, pedig teljesen véletlen, hogy egy kiadó munkatársa meglátta a Laci és az oroszlánt, lefordíttatta, és hála neki, azóta csaknem félmillió példányban keltek el a könyveim. A japánok egészen másként értelmezik ezt a történetet, mint mi: sokan mesélték, hogy sírtak rajta. Valahogyan akaratlanul, de beletalálhattam a szimbólumrendszerükbe.

– Nagyon érdekes, hogy szinte még gyerek volt, amikor híres lett.

– Épp nemrég gondoltam arra, hogy mi lenne, ha egyszer a kudarcaimat mesélhetném el a sikereim helyett.

– Szívesen meghallgatom.

(nevet, legyint)

– Szóval az, hogy én sikeres lettem, valóságos csoda. Az apukám elolvasta, amit írtam, és azt mondta, hogy ez nagyon jó, vidd be a Mórába! Nevetni kezdtem, leginkább kínomban, hogy miként képzeli, én, a harmadikos gimnazista bemegyek egy kiadóba? Apukám olyan dühös lett, hogy a hóna alá csapta a kéziratot, és maga ment el a Mórához. Néhány nap múlva érkezett egy távirat, amelyben azt írták, hogy menjek be. Akkor játszódott le egy furcsa jelenet Tevan Andorral, aki akkoriban képszerkesztő volt a Móránál, nagyszerű tipográfus. Boldogan bementem, hogy én vagyok Marék Veronika, ki szeretne velem beszélni? Mire Tevan leültetett, és azt mondta, hogy rajzoljak. Megkérdeztem, hogy mit, mire azt válaszolta, bármit, ami eszembe jut. Közben jöttek még be emberek, megnézték a firkáimat, és azt mondták, most már tárgyalhatunk. Később kiderült, olyan érett dolgokat rajzoltam a mesekönyvembe, hogy ők azt hitték, egy kiöregedett grafikus vagyok, aki egy fiatal lány neve alatt akarja visszacsempészni magát a kiadói világba.

Fotó: Bánkövi Dorottya

– Hol tanult meg egy öreg grafikus szakmai tudásával rajzolni?

– Sehol sem tanultam, 17 éves voltam, csak rajzolgattam a magam kedvére. Érzékem volt a leegyszerűsítésekhez. Felelőtlen, merész dolgokat készítettem, amiknek nem volt tétjüt. Például olyasmiket, hogy egy gyerek kimegy, és csak az egyik lábának a kontúrja látszik. Gondoltam, ez pont elég, ebből látszik, hogy mi történt. Egy külső szemlélő viszont gondolhatta azt, hogy ez egy professzionális, absztrakt vonalvezetés. Először tehát meg- győződtek arról, hogy én vagyok az, aki a kéziratot beadta, aztán elküldték egy pszichológusnak a mesekönyvet, hogy ítélje meg, jóe. Ez volt az a mesekönyv, amiben felvágják Boribon hasát. Az ilyesmitől ma már minden szülő rosszul van. Ennyire kifinomodott a korunk ízlése. Gádorné Donáth Blankának hívták a pszichológust, aki elolvasta a kéziratot. Életre szóló barátság lett a kettőnk kapcsolatából. Írt egy jelentést a könyvemről: Kitűnő, kiadni! Volt két gyermeke, akiknek felolvasta a mesémet, és látta, hogy kiválóan működik a szöveg, nagyon élvezik. Később sokat segített nekem Blanka akkor is, amikor konfliktusaim támadtak a szüleimmel. Az volt akkoriban a szokásom, hogy beültem a karoszszékbe, és álmodoztam. Anyukám ilyenkor rám szólt, hogy azonnal keljek fel, ezt ne csináljam. Apám pedig noszogatott, hogy ha sikeres volt az első könyvem, miért nincs már meg a második meg a harmadik. Nem voltak velem megelégedve, és ezt elmondtam Blankának, aki megkérdezte: miért gondolod, hogy a szüleidnek mindig igaza van? Nekem húszévesen ez meg sem fordult a fejemben.

– Mit gondol, mi lehet az oka a mai mindent elárasztó gyermekkönyvhullámnak?

– Nagyon fel vannak értékelődve a gyerekek, a gyereknevelés, és ennek kapcsán a gyerekkönyvek is. Szegény szülőknek csak azt tudom ajánlani, hogy mindig olvassák el, amit megvesznek, mert nem minden egyformán színvonalas, amit a könyváruházakban kiraknak. Ami tetszik, annak meg kell jegyezni a szerzőjét. Én annak idején a gyerekeimnek a klasszikusokat olvastam fel: a János vitézt, a Toldit, meg a Két kicsi hód című kedvenc regényemet. Ezt egy Szürke Bagoly nevű, félig indián ember írta. Szerencsére nagyon hamar megtanultak biztonsággal válogatni a könyvek között, és egyedül olvasni.

– Van annak ritmusa, ahogyan megszületik egy-egy új történet?

– Rám telefonálnak, hogy hol a következő könyv. A határidő a legjobb múzsa. Ha a Jóisten éltet, felnőtteknek is fogok írni, mert van ilyen tervem, de nem mesélem el, miről fog szólni. A meg nem jelent meséimből is csinálunk majd egy kötetet. Vannak történeteim, amiket író-olvasó találkozókon meséltem a gyerekeknek, közben rajzolgattam a táblára. Ezek a történetek ezerszer bizonyítottak, nagyon szeretem őket. Szerintem a legjobb könyvem azért mégiscsak a Boribon és a hét lufi, azt nem tudtam felülmúlni, de arra mindig ügyeltem, hogy legyen a történeteimben szív.

– Szabó T. Anna átadta önnek a Mesemúzeum kulcsát. Mi a teendője vele?

– Őrizni, és egy nagyon tehetséges embernek adni majd át jövőre. Csodálom Berg Juditot, minden korosztálynak tud írni érdekesen és kalandosan. A Lengemeséket nagyon szeretem. Gyönyörűen írja meg azt, amit a Kippkopp könyvekben én is igyekszem: a természettel való együttélést. Csak nála még vannak gonoszok is a nádasban, meg harc. Az egész kozmikusabb léptékű, mint az én világom. És még a sulyomot, az én gyönyörűséges kedvenc vízinövényemet is ismeri, beleírta a nádasban játszódó történetébe. Nagyon tetszik!

Fal a Mesemúzeumban Fotó: Bánkövi Dorottya

– Amikor majd öntől is kér egy tárgyat a Mesemúzeum, mit fog odaadni?

– Egy kis fekete kavicsot, amit a földön találtam, és éveken át őrizgettem. Egyszer írtam egy mesét a japánoknak, aminek a főszereplője ez a kis fekete kavics. Jönnek a gyerekek kavicsot gyűjteni, de őt mindig a földön hagyják, mert csak a nagy fehér kavicsok, meg a kövérek és a laposak kellenek nekik. Szegény bebújik bánatában a homokba, szomorkodik, hogy én csak egy kis fekete kavics vagyok. Egyszer csak újra jönnek a gyerekek, és kiabálnak, hogy keresd, keresd! Megtaláltad? És akkor felemelik a kis fekete kavicsot, mert pont rá van szükség ahhoz, hogy a kavicsmadár szeme feketén felragyogjon.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2017. decemberi számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb