Halmai Tamásnak, a frissen József Attila-díjat kapott költőnek és esszéírónak új verseskötete jelent meg Előfeledések címmel. A meglehetősen terjedelmes vállalkozás a szintén nagy volumenű, ezer verset tartalmazó Ezerjófű című kötetének ambícióit követi, és 777 hétsoros verset tartalmaz, amiket a fülszöveg szerint félszonettként is értelmezhetünk, de annyi bizonyos, hogy 10-11 szótagos drámai jambusokról beszélünk.
Az Előfeledések számomra arról (is) szól, hogy a derű költőjének élete nem feltétlenül derűs minden pillanatában, és hogy ennek a derűnek a kivívása heroikus küzdelem eredménye. A derű minden esetben megküzdött és szelektált jelenség, és ez nem csak Halmaira igaz, hanem általános érvényű kijelentés. A boldogságról szóló versekben számomra mindig több izgalom van, mint a boldogtalanságról szólókban. Mert ezek a közhiedelemmel ellentétben sokkal többrétegűbbek, körmönfontabbak. Ez a kötet beszél a depresszióról és a migrénről is, és beszél a mindent átható, kozmikus derűről és egységről is, és ebből a szempontból ugyanúgy rokon Weöres Sándor költői filozófiájával, mint Pilinszky Jánoséval.
Érdekes jelenség számomra, hogy Pilinszky János versei két különböző generációba tartozó, és különféle költőre nagyjából ugyanazt a hatást gyakorolták. Tandori Dezsőre és Halmai Tamásra gondolok itt, akik mindketten Pilinszkyből indultak ki, és mindketten a koanok, az ellentétek, a logikai képtelenségek költészetéhez jutottak el a révén. Vas István Tandori Dezső első kötetének, a Töredék Hamletnek bemutatásakor szintén kitér a Pilinszky-hatásra, és arra a vallásoktól nem birtokolt zen-logikájú metafizikára, ahová eljutott általa. A Töredék Hamlet egy Pilinszkynek ajánlott verset is tartalmaz, ami már mindjárt egy egymást kizáró ellentétekből építkező koan: „Elvéthetetlen üldözött ‒ elalszol és felébredsz” (P. J. névtáblájára). De hasonló elven működnek Tandori következő versei is az említett, első kötetéből: „Habok üres mederben / kapkodják csontjaid” (Fürdés); „Aki elveszti egészét, / megleli részeit” (Egy sem); „Most már egy helyben távolabb” (Koan 2.); „Kövületeddé elevenedő” (Reincarnatus). És most nézzünk néhány példát Halmai Tamás Pilinszky-jegyű ellentétjeire, megfordításaira: „Becsukott kezem ujjai is Isten / felé mutatnak” (A csöndes mágus); „a kalitkát csak madár engedheti szabadon” (A tündérek bemutatkozása); „A szabadból szobádba surranok ki” (Sárnak hívja); „Tenger sétál másnap az emberparton” (Magyarázatok); „Alvilágból is mennyeket hozol fel … Orpheusz lantja magát pengeti” (Orpheusz lantja); „Szemközt a nappal, míg hátunk süti / egy másik nap, az igazi, a képzelt” (Megállni ketten); „mosolyog valaki, de a mosolyhoz nem tartoznak ajkak” (A tündérek bemutatkozása); „Esőben tenger fodroz fölé ernyőt” (Aki vagyunk); „Szenvedéllyel űzi a szenvedélyt / elkerülő ösvényeket a bölcs” (A madárka tanítása); „Tojás rak fészket, megérik a kő (A kert eszméje). És végül álljon itt néhány példa Pilinszky „koanjaira”, megfordításaira, ellentétjeire: „Több tonnás egy csecsemő szorítása” (Szakítás); „Az ágy közös. / A párna nem” (Életfogytiglan); „A teremtés bármily széles, / ólnál is szűkösebb … Korán jövök, megkésem” (Elég); „e nyitott szárnyú, emelkedő zuhanás… e nyílegyenes labirintust…” (Egyenes labirintus); „megtörtént, holott nem követtem el, / és nem történt meg, holott elkövettem” (Merénylet).
Ha már Halmai Tamás költészetének lehetséges párhuzamainál tartunk hadd hozzak fel még egy alkotót, akit rokonnak érzek vele: Keszthelyi Rezsőt. Számomra az ő érzéki-intellektuális költészete néhol Halmait idézi. „Könnyű lepkeraj verdes át / az esőn egy csillagról // mely homlokod mögött / ég tovább” ‒ írja Keszthelyi és Halmai ekként fogalmaz egyik versében: „Holdig nem pilleg se szajkó, se lepke, / eszméletük elér angyalig mégis”. Első ránézésre nem is gondolnánk, de itt is Pilinszky a kapocs.
Halmai Tamás a spiritualizmust emeli költői szintre. Hogy milyen az ő spiritualizmusa? Ilyen: „Valóságfelettiség. Transzhumanizmus. / Metatudomány. Okos szeretet. / Elveken túli szabadelvűség. Kvantumszintű spiritualitás / és bizalom és derű és ki tudja. / De listákat teljesség egészíti ki.” (A jövendő lajtsroma) És ilyen is: „Spiritualizmusnak muszáj hívnunk, / mi kétszer kettő lesz az utódfajnak.” (Jövendő ismeretek)
Már ejtettünk néhány szót a versformáról, de most vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről! A drámai jambusok a könyv nagy részében rímtelenek, ahogy a kiinduló forma sorvégei is azok, ám a könyv utolsó negyedében üdítő változatosságképpen megszaporodnak a rímes változatai: „Mint tavasz hozta nyár, a szabadság is / szerető törvényekkel szolidáris.” A sorbéli jambusokhoz vagy azok pótlábához nem ragaszkodik, és általában megelégszik azzal, ha a sorvégén álló utolsó szótagok végződnek jambikus logika szerint. Ezért dallamosság ebben a kötetben elsősorban akkor keletkezik, ha megfuttatja a jambust és egy hosszú szótagot több rövid követ, és így daktilusok vagy anapesztusok kerülnek a versekbe kellemes, akusztikus meglepetésekként: „érdeme táncnak az áramvonala” (Fűszál, tollpihe); „Hűség rajzol glóriát papagájra” (Horizont); „sötét környezi: az éjszaka méhe” (Világmécs); „Tudni a jót ‒ s a rosszat cselekedni? / Pálfordultán: entropológia” (Madár). Verseiről még azt lehet elmondani, hogy a páratlan és páros szótagszámú sorok nem alkotnak visszatérő mintázatokat a verseken belül, de ez az alapformára, a drámai jambusra is igaz. Viszont, ha a fülszöveg szerint félszonetteknek vennénk ezeket a hétsoros műveket, akkor elvárható lenne némi mátrix jelenléte. Így én nem feltétlenül alkalmaznám rájuk a félszonett megjelölést, bár azt is tudjuk, hogy napjainkban a szonett-fogalmába igen sok forma belefér.
Ez a sűrű szövésű, sokjelentésű, magas artisztikummal bíró, egyéni hangú, lassú és elmélyült olvasást igénylő és sok rokonlelkű művésszel kapcsolatot tartó könyv számomra Halmai Tamás eddigi törekvéseinek szintézise és csúcsra járatása, amin érződik, hogy egy művészileg és emberileg érett alkotó munkája.
Halmai Tamás: Előfeledések, Napkút Kiadó, Budapest, 2022
272. o.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.