Pataky Adrienn remek tanulmánykötete a szonettformát járja körül egy olyan irodalmi térben, amelyikre a szabadvers uralma jellemző, bár a szabadvers tapasztalataim szerint néhol az elfáradás jeleit mutatja. Ezért minden olyan elmozdulást üdvözülnünk kell, ami másfelé mutat ‒ ahogyan ezt a könyvet is. A hangzatkától a szonettkoszig című kötet a szonett történetét dolgozza fel, illetve annak irodalmi eredményeit elemzi. Afféle szintézisnek érzem, ami az esszéista stílus és az irodalomtudományos megközelítés ötvözetéből jött létre, és igen szerencsés nyelvkonstellációt eredményezett. A lírai teljesítmények versformák felőli megközelítésének újdonságát mindenképpen ki kell emelnem. Bár ekkor nem felejthetem el megemlíteni az olyan elődöket, mint Szepes Erika vagy Szerdahelyi István. Pataky Adrienn nagyon jól érzi és nagyon jól tudja, hogy versekről nem lehet beszélni versformaelemzés nélkül ‒ és nem is szabad. Hogy ez mennyire így van, azt nemcsak ez a kötete bizonyítja, hanem a szintén általa írt, és szintén a szonett vonzáskörébe tartozó, 2016-ban megjelent Szabad kötöttség című könyve is.
A hangzatkától… egyébként megengedő a formai szabadságokkal szemben, mindenesetre megengedőbb a recenzensnél, aki valódi szonettnek a jambusi sorokból épülő szonetteket tudja csak elfogadni, és ami nem időmértékes szonett, azt csak álszonett névvel tudná illetni. A könyv sorra veszi a szonett irodalomtörténetben felbukkanó fajtáit: beszél a nibelungizált alexandrin-félsorokból építkező Ronsard-szonettről vagy a petrarcairól vagy a shakespeare-iről, és kitér az olyan kísérletekre is, mint amikor Babits vagy Kálnoky magyaros tizenkettesekben írt e formában (itt a franciás, alexandrinos változat indíthatta el őket ezen az úton, hiszen a magyaros tizenkettesünk majdnem olyan, mint az alexandrin, csak időmértékek nélkül), vagy amikor Virág Benedek szapphói sorokból alkotta meg szonettjét. Pataky Adrienn a magyar irodalom első szonettjeként Mikloss Deák nyolcsoros versét (tehát legfeljebb félszonettjét) nevezi meg 1677-ből. Úgy látom, hogy az írója szintén az alexandrinusok felől közelítette meg a formát ‒ amiket a régi verstanok franciás soroknak is neveznek, főleg a nibelungizált változatukat értve alatta ‒ és első pillantásra még annak is tűnhet, de aztán kiderül, hogy nincs benne időmérték, tehát magyaros, ütemhangsúlyos megoldásban gondolkozott, annak is a csúszkálósabb, bizonytalanabb zrínyisebb változatában. Nem tett máshogy a könyv tanúsága szerint Faludi Ferenc sem, akinek A pipárul című versét szintén az első szonettnek szokták tartani:
„Hív társam, dohányos börböncém, / Te tisztítod a fejemet. / Szép pipám, égő kis kemencém, / Te enyhíted mellyemet.”
Úgy látom, hogy a sorpárok első sora ‒ a kilenc szótagos ‒ nem csak egy, hanem két metszettel is él a soron belül, így nem felezősöket kapunk, hanem rögtön harmadolókat, ami mindenképpen dicsérendő teljesítmény. Ezt a harmadoló kilencest követi egy klasszikus felező hetes négyharmados felosztásban: „Te enyhíted mellyemet.” Ezután az első igazi, vagyis jambikus szonettre tér rá Pataky Adrienn tanulmánykötete, aminek írója a minden szempontból nagyszerű Csokonai Mihály:
„Tavasz virít, s száz rózsa nő / orcádnak édenében…”
Számomra is ez a nyolc és hét szótagos, jambusi sorokból építkező vers az első magyar szonett, és az sem számít, hogy a sorok hossza nem tíz és tizenegy szótagos, hiszen a lényeg a jambikusság, vagyis az, hogy a hím- és nővégződések a szótagok számához igazodjanak, illetve a sorok jambikusságához, és a rímelés is csak másodlagos. A tanulmánykötet lapjain ezután Kazinczy küzdelmei elevenednek meg, amiket azért tett, hogy ő legyen az első magyar szonettíró. (Egyébként nem mindenki tört erre a babérra, például Berzsenyi Dánielnek nem tetszett a szonett, mert a klasszikus, időmértékes verselés megrímelt, „kipiperézett” változatának látta.) Pataky szerint Kazinczy Ferenc Csokonai Mihály szonettjétől is igyekezett elvenni az elsőbbséget a rímelésére hivatkozva, valamint arra, hogy megkurtította az ötös és hatodfeles jambikus sorpárokat. Csokonai verse valóban rövidebb, tehát nyolcas-hetes sorpárokkal dolgozik, azaz négyes és negyedfeles jambusokkal, de sokkal tökéletesebb verstanilag és stilárisan Kazinczy szonettjénél, bár amikor szakmai ártalomként leritmizáltam, észrevettem, hogy Csokonainál is becsúszik egy pirrichius ebben a sorban:
„S caniculát tett benne ő.”
De ezzel nincs semmi probléma, és az is lehet, hogy a szó mindkét első magánhangzóját hosszan ejtette: cánícula. Különben Csokonai elsőbbsége mellett Pataky könyve szerint Kunszery Gyula is letette a voksát. Egyetértek vele. Csokonai négyes jambusa felidézi bennem az ambroziánus versformát is, és ezzel már egy újabb réteg is előkerül a versben: a vallásos költészeté. A négyes jambusokról még Bertók László szonettformája jut eszembe, aki végig ezzel dolgozott. Csokonai szonettjének negyedfeles jambusai pedig anakreoni hetesek is lehetnének, amivel egy újabb kulturális kapcsolatra tapintottunk rá. De most nézzük, milyen is egy igazi Kazinczy-szonett! Kazinczy nagyon ügyelt rá, hogy a verslábak csak jambusok legyenek vagy spondeusok, amik az előző helyettesítő lábai. A könyv A sonett Múzája című Kazinczy-verset teljes terjedelmében közli. Nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg közelebbről a verslábait, és kiderült számomra, hogy Kazinczy sorai sem olyan tiszták verstanilag, ahogy hirdeti őket, még akkor sem, ha belekalkulálom, hogy akkoriban mások voltak a lábhosszúságok-rövidségek esetei, mint ma. Mert ha megnézem ezt a sort:
„Honom Ausónia narancsgallyával…”
Akkor minimum két pirrichiust találok benne a legjobb szándékkal is. De van pirrichius a vers második és harmadik sorában is, és nem ez a legnagyobb probléma, hanem a vers második és harmadik sora, amit én 11 szótagosnak tudok olvasni, akárhogy is nézem, ám akkor meg nem jó a hímvégződés, mert szintén nővégződéssel kellett volna mennie:
„Menüettje keccsel-telése lépteit, / S ígézi a Szála torlott rendeit.”
De ha azt mondom, hogy a menüettje-szó esetében az üe-t egy hosszú magánhangzónak veszi, akkor ez a sor még átcsúszhat, de a „ S ígézi a Szála torlott rendeit” sor már nem. Hiszen, ha azt is mondom, hogy most a rendeit ei-jét vette egy magánhangzónak, akkor miért nem vette egynek az „Úgy járom én a dal lejtéseit”-sor esetében? Illetve a mai verstani elvek szerint már e szonett nővégződései sem lennének helyesek, mert az utolsó előtti hosszú szótag előtt már egy rövid szótagnak kéne állnia, tehát ti-tá-tinek és nem tá-tá-tinek, mint például a „fordultával” esetében. Egyébként, ha a mai elveknél tartunk, el kell mondanom, hogy már senki sem akadna fel azon, hogy pirrichius vagy esetleg trocheus van egy szonettben, a mai, laza jambusú szonettek vagy jambusversek esetében az a lényeg, hogy a sorok végződése a jambikus szótagszámnak megfelelően legyen hím- vagy nővégű, és hogy a főlábak a Szepes-Szerdahelyi-elv szerint nyolcvanszázalékos túlsúlyban legyenek.
A szonett irodalomtörténeti kezdeteinek áttekintése után a szerző egy-egy életműre koncentrálva emeli ki azok ritkásabb (Szép Ernő, Ady Endre, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda) vagy bőségesebb szonett-termését (Weöres Sándor, Tandori Dezső, Faludy György). Érdekes számomra, hogy a szerző nagy előszeretettel foglalkozik olyan költők szonettjeivel, akiknek nem ez volt a fővonaluk, de ennek kuriózum-jellege külön érdekességet ad a tanulmánykötetnek. A könyv az előbb említett alkotókon kívül még Petri Györggyel és Szilágyi Domokossal foglalkozik behatóbban, de az írásokban más nevek is megjelennek tájékozódási pontok gyanánt. Fontos tanulmánynak tartom az Arany János két szonettjét részletesen elemző írást, vagy az Arany János, Charles Baudelaire, Ady Endre, Babits Mihály és Szép Ernő kapcsolatára rávilágítót, amiben a szerző valódi nyomozást hajt végre, és egy elegáns mozdulattal felgöngyölíti az egész szövevényes, bár nagyon összefüggő ügyet:
„…ennek egyik példája Arany János elemzett Naturam furca expellas… című szonettje 1877-ből, amely összefüggésbe hozható Baudelaire La cloche félée című versével ‒ s ebből következően Ady három Baudelaire-szonettjének egyikével (Bűvös, szép őszi ég) ‒, amelyet Babits Mihály A repedt harang címmel fordított, illetve talán ez is ihletője volt Szép Ernő első szonettjének (A harangozónak, Nyugat 1908/6.) ‒ tehát egész láncolat fűzhető fel egyetlen francia szonettre mint pretextusra.”
Pataky másik tanulmánya rávilágít arra a fontos felismerésre, hogy a
„szonettfordítás az 1900-as századfordulón és a 20. század első évtizedeiben azért is jelentőségteljes, mert összefonódik a modern magyar líra születésével.”
Ezt a gondolatát aztán később úgy terjeszti ki, hogy a szonett mindig ott van a nagy, irodalomtörténeti korszakváltásoknál. Jelentős észrevétele még a szerzőnek a szonett saját szerkezetébe kódolt önreflektáltsága, ami nem csak akkor jön elő, amikor a szerzője magáról a szonettformáról verssel, ami a könyv tanúsága szerint nem egyszer előfordult már (az imént bemutatott Kazinczy-vers is ezek közé tartozik), hanem más esetekben is.
A posztmodern szonettkorszakot elemezve Tandori Dezső munkássága kerül előtérbe, és egy olyan mély, ugyanakkor kellően átfogó elemzést kapunk, amit egyetlen Tandori-értőnek sem szabad kihagyni. Ezt olvasgatva az jutott eszembe, hogy Tandorinál általában a mai kordivat szerint a dekonstruálást szokás kiemelni a rontás poétikájával karöltve, amik tényleg felfedezhetők a munkásságában, de ugyanúgy ott van a pontosság, a techné, a bel canto poétikája is, és hogy ez mennyire így van, az ebből a tanulmányból is kiderült számomra. Pataky ugyanis idézi a költőnek azt a megjegyzését, amit az egyik szonettjéhez fűzött, és azt kéri benne, hogy az adott sorokat a befogadó skandálva, vagyis ritmizálva olvassa:
„a) és c): tízes sorok: ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá. / b), és d) és e): tizenegyesek: ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti. / Olvassuk ilyen ritmizálással is.”
Mit is mondhatnék? Ilyen tökéletes jambusi sorok láttán még Kazinczy is megnyalta volna a száját. Tandori itt az én olvasatomban arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek itt jambusok, és bár manapság ezeket nem ismeri fel az ember füle olyan könnyen, mint régen, azért ott vannak, megcsinálta őket, tehát ezek klasszikus szonettek is, nem csak posztmodernek.
Érdekes kérdés még, hogy Nemes Nagy Ágnes miért nem írt több szonettet és miért nem vette fel őket a köteteibe, miért csak a halála után ismerhettük meg e műveket, ahogy Pataky is írja. Erre nekem az a válaszom, hogy azért, mert az Újhold köréhez túl közel volt a Nyugat, és bár az alapeszméit igyekezetek tovább vinni, azért a saját arculatuk megteremtése és megőrzése érdekében, el is akartak távolodni tőle, és a szonettet ‒ főleg Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád miatt ‒ túl nyugatosnak érezték, túl dekadensnek, és szecessziósnak. Ám Nemes Nagy Ágnes tanítványa, Tandori Dezső már bátran elővehette a szonettformát, mert addigra már sok idő választotta el a Nyugat-érától. Erre Pataky Adrienn is céloz, amikor Lengyel Balázs véleményét idézi Babitsról, aki Lengyel szerint a vers- és műformák tekintetében szinte elszívta a levegőt az utánuk következők elől. Az Újhold-kör így meglátásom szerint bár a szonettformát nem vitte magával, tovább vitte annak jambikusságát, hiszen az életművek nagy része ebben a formában született (leszámítva az utolsó éveket, ahol mindegyik szereplőnél megtörtént a szabadvers felé való nyitás).
Számomra A hangzatkától a szonettkoszig izgalmasabb olvasmány volt egy bűnügyi regénynél, és biztos vagyok benne, hogy a szakma szakértői és az olvasók egyforma érdeklődéssel fogadják majd ezt az átfogó igénnyel írt, hiánypótló és közeli elemzéseket tartalmazó könyvet.
Pataky Adrienn: A hangzatkától a szonettkoszig (A magyar szonett történetéről és nagy pillanatairól), Ráció Kiadó, 2021, 291. o.
