Dimény Lóránt a harmadik évezred első tizedének delén az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholyában talán az egyik legígéretesebb indulónak tűnt (noha ezt az „indulást” valójában egy korábban megjelent, de feledésbe merült verseskötet, valamint a Menta utáni lírai némaság formájában kell értelmezni).
A könyvet Orbán János Dénes szerkesztette, s bár érződik és előnyére válik a hatása néhol („nem tudom, melyik tető alatt dől halomra / a világ, a louvre melyik budijában tapad / csempére a pinád”), és Parti Nagy is bőven kiolvasható a sorok közül (egy neki ajánlott vers is van a kötetben, de inkább egy másikból idéznék: „a csoda a kedvesem, és a tőle várt otthoni levél, / a húsleves és a gulyástál, mit a tegnap este evém, / a csoda a hangja, mi otthonról szól, avarszagú, / és a nyelve, mi gondolatív, hűs damaszthamu”), mégsem epigon, inkább egy különleges csodabogár, tele van a szöveg egyedi, néhol bogaras megoldásokkal, teljesen más hangon szólal meg, mint közvetlen kortársai, akik szintén akkor indultunk.
Az is megemlítendő, hogy ez a különleges csemege (mentatea helyett gondoljunk inkább mojitóra) publikálása után sem tűnt el teljesen Dimény Lóránt az irodalomból, csak polgári foglalkozása mellett azóta inkább prózát ír (nem is rosszat, bár nem enynyire különlegeset), pedig akár már akkor menő slammer lehetett volna, amikor a slam még se be nem jött, se ki nem ment a divatból: „elmondom, ha érdekel, ékesszóló csángó / szóval, mi a versnek showbiz lényege, / csak nyomjad bátran poéta, itt a lírai éra, / baszd szájba a readert, van ott ám vér a, / mutasd a cuccost, mennyire vagy király, / lenyel a szakma, megemészt vagy kihány, / s ha lehet, mondanivaló nélkül, csak úgy / tetszelegj… a lényeg a döntés, hogy neked írnod kell, / legyél hát lírai politikus, utcai trubadúr / célok nélküli táncos, vidám szólista, / versfölötti mágus – ”.
Nem igaz, hogy ne lennének a könyvnek gyermekbetegségei, gyengébb darabjai, de mind szükségesek, mert azokban is van néhány zseniális sor, ráadásul a sztorit is viszik előre (a különálló versek közötti átívelő szál Hanna, a kedves kutatása különböző helyeken, korokon, kultúrákon át), és annál nagyobb élményt adnak a köztük rendszeresen fel-felbukkanó igazgyöngyök.
Dimény Lóránt: Menta. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2005
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
Kemenes Henriette elsőkötetes nagyváradi szerző verseit személyes, érzékeny hang jellemzi. Kemény István azt írja: „Kemenes Henriette hiperérzékeny versei menedéket keresnek az élőlényeknek a fullasztóan szűkös világban, odút, ahol éppen elférünk, és még levegőt is kapunk. Teret és időt nyitnak oda, ahol azt hittük, nincs hely: kifordítják a barlangot, és zöldhatárt tesznek a hétfő és a kedd közé, hogy átszökhessünk rajta a jövőből a múltba, és vissza is, ha kell.”
„A kérdés megnyugtatóan rendeződött, az Akadémia állást foglalt, engem mégis tovább foglalkoztat a kérdés. Ki a székely? Mi a székelység legfőbb ismérve? Székely az a magyar ember, aki a Székelyföldön született? Székelyföldön, székely szülőktől? És ott is él? És ha nem a Székelyföldön, de székely szülőktől született? Vagy ha csak az egyik szülő székely? Székely az, akinek az anyja székely? Székely az, aki székelynek vallja magát?
Az Úristen nem a felhők között üldögélő szakállas öregúr pálcával a kezében, aki alig várja, hogy végre lecsapjon ránk, apróbb mulasztáson vagy égbekiáltó bűnön kapjon rajta, hanem egy önzetlenül szerető társ, aki segít kikecmeregni a bajból. Lackfi János #Jóéjtpuszi című kötete nehéz témához nyúl, a Fennvalót próbálja a mindennapi emberrel megértetni.
Izgalmas időutazásra invitál bennünket Péter László, évezredeket felölelő utazásra. Legyen szó a görög kultúráról, Dürer fametszeteiről, Leonardo Az utolsó vacsora című festményéről, Kondor Béla „hajnali szépségű” grafikáiról; mindig úgy ír a művészeti alkotásokról, hogy az adott kor eszméi, az akkori ember, művész világlátása, gondolkodásmódja is benne van.
A mondás szerint egy kép többet mond ezer szónál, és ez a megállapítás érvényes a képeslapokra is. A XXI. század embere vizuális típus: olvasás helyett szívesebben nézeget képeket, hiszen – amellett, hogy szellemileg kevésbé megterhelő – ezzel rövid idő alatt relatíve több információhoz jut. Nem véletlen, hogy reneszánszát éli a fotók és képeslapok gyűjtése, azok digitalizálása. A digitalizált képek pedig megjelennek a virtuális térben, és a közösségi oldalakon is nagyon népszerűek.
E könyv írója amellett, hogy nagyszerű, unikális költő, az irodalmat, a szakmáját remekül ismerő irodalomtörténész és esszéíró is. Esszéista hozzáállása némileg Babitséra emlékeztet, aki irodalomtörténészként is nagyot alkotott ‒ gondoljunk csak Az európai irodalom története című művére ‒, vagy Szerb Antal is eszünkbe juthat róla, pontosabban egy olyan Szerb Antal, aki nemcsak prózaíró, de lírikus is.
X. Leó pápa alatt ért tetőpontjára a reneszánsz egyház dölyfös, dőzsölő uralma, a pápa is búcsúcédulákat árult, ez a bűnbocsánati lehetőség az egyházi hatalom legjövedelmezőbb üzletágának számított. Az üdvösséggel való kereskedéssel szemben indult el a reformáció, és ezáltal lettek Luther Márton és a pápa esküdt ellenségek.
Ígér valamit az olvasónak Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című, harmadik novelláskötete; a novellák felmutatják a szabadulás lehetőségét a sorsszerűség sémái alól, az olvasók megtalálhatják bennük a saját életükhöz, kérdésfeltevéseikhez is közel álló forgatókönyvet...
Nem túlzottan rajongok a kortárs költészetért, mert a szerzők sokszor túlzottan a formaiságra helyezik a hangsúlyt. Ennek következményeképpen elveszik az érzés és a mondanivaló, amely mindenképpen fontos, hogy megjelenjen bármilyen jellegű írásban is.