Bálint Tamás: A sírásó a nap végén az utolsó kocsmában sörözik

2021. július 27., 09:34

Kopriva Nikolett debütkötetének borítója – melyhez a szerző édesapjának festményét használta fel a kiadó, noha ő maga is kacérkodik a képzőművészettel, ráadásul igencsak magas szinten – előrevetíti azokat a festményszerű képeket, melyek versenként végigvezetnek a könyvön.

Az 1996-os születésű költőnő, bár Magyarországon született, tanult és él, Kárpátalján nevelkedett, és a próza felől – gyerekkorában meséket írt magának, majd tiniként romantikus regényeket – érkezett a költészetbe.

„A villamoson mindenki a kezét takargatja, / a sebezhetőséget be kell csomagolni. / A napok felcserélhetők, csak / a tükörbe néző arcok változnak. / Hol itt, hol ott egy ismeretlen jegy, amit hazahozunk / állandósult bolyongásainkból...” Érdemes lassan, néhány soronként megállva olvasni (pl. „már csak fekete tulipánokat / lehet kapni a virágárusoknál”), apránként kortyolgatva, mint egy palack kiváló bort, és mögéjük lesni, továbbgondolni ezen sorokat. De ugyanígy ajánlhatnám elmélázásra magának a kötetnek vagy akár ezen ajánlónak a címadó sorát.

Honnan is ered ez a már-már filozofikus költészet, mivel rokonítható? „Láttam Walt Whitman arcát / egy pocsolyából vigyorogni / Vele mentem az úton / és amikor elfáradtam a hátán vitt” – és Nikolett sem itt, sem a többi oldalon nem árul zsákbamacskát. Vall arról is, hogy érzése szerint a fák a legállandóbb részei a természetnek, noha eleinte egyáltalán nem volt szándékos a motívumválasztása.

A könyv négy ciklusra bontva mesél az életről, és főleg annak apró rezdüléseiről, az első kettőben inkább a természet, a külső környezet dominál (fák és tengerek), az utolsó kettőben a szerző befelé fordul. Minden sorából sugárzik az érzékenység, az apróságokkal is elszöszölő, azokon elmélkedő költő, aki töpreng, figyel, mereng, környezete mélyébe tekint. „Isten fázik, ha az elhagyatott buszmegállókra néz. // Szinte rohanunk, hogy elérjük a fényt, / kérdéseinket az éjszakába dobáljuk, / a következő faluig már nem érnek el. / Meg sem hallotta senki.” Ezek a sorok már az utolsó, Az esőárus ciklusban található Senkik című versből valók, és egyre jobban szemléltetik a befordulást, a lemondást, a szétesést, illetve dekonstrukciót, ahogyan a még élő természetből, a növekvő, de már korhadó ágaikkal a pusztulást is előrevetítő, egyúttal mindent befonó fáktól a sötétebb, nyirkosabb élettelen felé haladunk.

A kötet dinamikus, íve van, a szerző tudatosan építkezik, nem csupán különálló verseket gereblyéz össze tetszőleges sorrendbe. Erős első kötet, biztató kezdés, s bár megvannak a szokásos debütáláskori gyermekbetegségek, manírosabb, túlírtabb részek, de nagyon jó úton indult el Kopriva Nikolett.

Reméljük, messzire követhetjük még pályáját, illetve egyre sűrűbben enged majd betekintést az általa teremtett világba, amelyre a Burok című versében utal: „Mindenki azt a világot cipeli, / amit álom és ébrenlét között öntudatlan teremtett. / Helyenként olyan vastag a kerítés, / hogy át sem hallani a túloldalra, / a tölgyek tetején is csend vibrál.”

 

Kopriva Nikolett: Amire csak a fák emlékeznek. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)