A székelyudvarhelyi Szakács István Péter legújabb könyve, mely Az angyalok átjárója címet viseli, válogatott novellákat, elbeszéléseket tartalmaz, és szinte egyszerre jelent meg a szerző rövidebb, humoros írásait tartalmazó Zsebművészet című karckötetével. A vaskosabb, az életművet egészében átfogó, azt tökéletesen bemutató (de reményeim szerint nem keretező) alkotás végigvezet a teljes írói pályán, hiszen a szövegek a szerző öt korábbi kötetéből, az elmúlt huszonöt évből lettek összeválogatva, melyre utal a bevezetőben idézett rész is a szerző saját megfogalmazásában a fülszövegből. Ennek ellenére, vagy épp ezért az lehet az olvasó érzése, ahogyan halad át az újabb és újabb novellákon, hogy egy teljesen koherens, egyenletesen felépülő és haladó szövegkonstrukcióval van dolga.
Elsőre nem is igazán tudtam eldönteni, bosszankodjam-e azon, hogy mintha többször megjelennének ugyanazok az elemek a különálló (és a megírásukat tekintve, egymástól akár évtizedekre levő) szövegekben, mintha a hosszú idő alatt a szerző nem fejlődött volna, hanem ugyanott toporogna – míg végül arra kellett rájönnöm, hogy eleve, már az induláskor, az 1996- ban megjelent Francia tavasz című debütkötetében magasra tette a lécet, és folyamatosan kiemelkedő színvonalon alkot azóta is. Az egyenletesség ugyanis nem unalmasság, és ami jó, abból sosem árt még több.
Már régóta tudom, hogy Szakács a mágikus realizmusra esküszik, és ezeket a darabokat akár Cortázar, Márquez, Asturias, Borges is írhatta volna. Így egyben mégis meglepő és meghökkentő volt látni, mennyire rezonál a tőlünk oly messzire levő, mégis oly közeli és hasonló világra (ám ne feledjük, Tamási Áron is ugyanebbe a sorba tartozik).
A kötet egyik érdekessége, hogy a szövegek tökéletes időrendben, a megírásuk/megjelenésük sorrendjében kerültek bele az Angyalok átjárójába is, így nemcsak a különálló történeteket követhetjük olvasás közben, hanem az író gondolkodásmódjának formálódását is az évtizedek alatt.
Nem ajánlom egyszerre, pár nap alatt végigolvasni a teljes kötetet. Egy palack kiváló borhoz hasonlítanám: inkább apránként, kortyonként, novellánként érdemes ízlelni, élvezni, több örömöt ad és hosszabban, miképp a Messiás megálló című novella tapasztalt alkoholistái tanácsolják:
Szakács István Péter: Az angyalok átjárója. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Az idén 35. évfolyamába lépő Hitel folyóirat indulása egybeesett a nyolcvanas évek rendszerváltási mozgalmaival, mégpedig úgy, hogy – attól nem függetlenül – komoly igény mutatkozott egy szabad, értékelvű lap elindítására és működtetésére. Az elmúlt évtizedekben mindig rangos, komoly szerkesztőgárda által vezetett folyóirat jelenleg is a minőségi írások közlésének terepe, és eközben Papp Endre főszerkesztő vezetésével az elmúlt hónapokban formájában – mind a printlapban, mind az online térben – jelentősen megújult.
Varga Melinda József Attila-díjas költő nyolcadik kötete, a Tizenkét kagyló a női megélésekkel, ősszimbólumokkal való könnyed játék, mitikus keretbe helyezett útmutató a férfiaknak a nőkről. A szövegvilág – bár sok esetben nőalakjait Zeusztól eredezteti, testrészeiket Aphrodité örökségeként tartja számon – közel marad a hétköznapok nyers és gyakran kijózanító tapasztalatához.
Pataky Adrienn remek tanulmánykötete a szonettformát járja körül egy olyan irodalmi térben, amelyikre a szabadvers uralma jellemző, bár a szabadvers tapasztalataim szerint néhol az elfáradás jeleit mutatja. Ezért minden olyan elmozdulást üdvözülnünk kell, ami másfelé mutat ‒ ahogyan ezt a könyvet is.
Új Tragédia született! A madáchi mű – Az ember tragédiája – 20. századi folytatása. Egy alighanem ismeretlen szerzőtől, Józsa Péter Páltól.
Az új Tragédia is a tagadás, a NEM világa. Az a világ, amelyben csak halovány, alig hallható IGEN van. Valami ilyesmi: nem kell, nem szükségszerű rabszolgának lenni. S egy messzehangzó népdal: Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak. Szomorú, de szép.
Újabb ujjnyomatot hagyott a kortárs magyar lírában a derékhadhoz tartozó Fellinger Károly Ujjnyomat című új kötetével. A felvidéki poéta verses bedekker-könyvei után – vagy azokkal párhuzamosan – megírt egy csokorra való, felnőtt olvasónak szánt költeményt, s a közelmúltban Ujjnyomat címmel adta közre.
Csak akkor érzem magam olvasónak, ha nem kell kompromisszumokat kötnöm. Ehhez két dolog kell: én mint kíváncsi konstans, meg a könyv mint a képlet változója – az eredmény mindig az utóbbitól függ. Az pedig a szerzőtől. Ám azt szeretem, ha nem kell figyelnem a szerző korára, nemére, nemzetiségére akár, nem kell azon morfondíroznom, mennyire korszerű vagy örök érvényű, amit tőle épp olvasok. Csak hátra kell dőlnöm, kinyitnom a könyvet, és alámerülnöm benne – így tudok egy szép, kerek egyenlet részesévé válni.
Kovács Újszászy Péter debütkötete egy izgalmas perspektívavonallal színezi a kortárs irodalmi palettát. Újszászy egy olyan látómezőt kínál az olvasónak, amely eddig kissé távolinak bizonyult – a fiatal költő maga is kilép saját komfortzónájából, és bátran, de méltóságteljes fejhajtással versel az emberi társadalmat körülvevő és a benne élő környezetről: négylábúakról, szárnyasokról, azok tragikus, az ember keze által vétetett sorsokról.
A Székelyudvarhelyen élő Bálint Tamás költő legutóbb 2017-ben jelentkezett kötettel, amely a Hibalista címet viseli. A 2021 végén megjelent, hexameterben írt Szennyes – melyet a szerző kiseposzként határoz meg – döbbenetes, felkavaró mű, melyben benne van a mindenféle nyomorúságban szenvedők vesszőfutása, sorstragédiája.