Ki tudja, mi a pöszméte? Hát a köszméte? Na és mi a püszke, a piszke és mi a brüszke? S vajon mi lehet az egres? Nem titok: az összes elnevezés egyazon növényre vonatkozik, amelyet felénk büszkeként ismernek. Sárgás színű, kissé fanyar bogyós gyümölcs, a régi parasztházak kertjében gyakorta megtalálható volt, gyerekkoromban rengeteget szüreteltem, hogy anya vagy a nagyi szószt készítsen belőle. Ez esetben viszont nem a szósz a lényeg (bár az sem elvetendő), hanem a növény nevének változatossága! A magyar nyelvterületen ahány térség, annyiféle megnevezése ismert. Ennek tükrében már gyanítható, hogy Egressy Zoltán Piszke papa meséi című könyvében ki lehet a titokzatos elbeszélő, aki tíz vidám állatmesét adott közre. Egressy Zoltántól megkérdezték egy interjúban, hogy az állatmesék hagyományának tekintetében Ezópus vagy La Fontaine áll hozzá közelebb, mire ő rávágta, hogy „Piszke papa!” Az olvasónak nem marad hát más választása, mint belemenni ebbe a sajátos szerzői játékba, és úgy olvasni a történeteket, hogy azok Piszke papától származnak, csak Egressy Zoltán vetette őket papírra.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is. Erdő is feltűnik, meg tisztás is, félórányi tevegyaloglásra van a tenger, viszont telente nagy a hó, amelyben egyaránt sétálgat teve és flamingó, legfeljebb kicsit fáznak. A mesehősök által lakott terület nem lehet túl nagy, hiszen a lassú mozgású lajhár is képes bejárni, és a hangyakislány énekét hallja mindenki, aki épp nem alszik; ugyanakkor labirintusszerű is ez a terep, hiszen egyes szereplők folyton eltévednek benne, és haza kell őket kalauzolni. Föltételezhetően emberlakta lehet ez a mesebeli táj, hiszen az állathősök bármikor vásárolhatnak zabpelyhes kekszet, rollert, szempillaspirált, és szüleikkel, családjukkal megünneplik a decemberi ünnepeket, kedvencük a Mikulás és a karácsony. Mindebből sejthető, hogy Piszke papa nem hagyja magát korlátozni sem a logika, sem a tér és idő keretei által, történeteit a Mindenkori Mesevilágba helyezi, főszereplői pedig emberi tulajdonságokkal bíró állatok. Pontosabban állatkölykök. De nézzük csak sorjában!
Pepi, a kíváncsi kecske folyton elbitangol, és nem talál haza. Ő az újonnan érkezett ifjonc a kisállatcsapatban. Nehezen ismeri még ki magát a lakóhelyén, viszont érdekli minden újdonság, a természet minden csodája. Vivien, a szöcske sükebóka, azaz elkalandozik a figyelme, kissé együgyűnek tűnik. Az ugrándozásban viszont világbajnok! Artúr, a kullancs, úgy próbál javítani családjának népszerűtlenségén, hogy vér helyett harmatcseppet és málnaszörpöt kortyolgat, és azáltal szeretné elkerülni a kétkulacsosság gyanúját, hogy csak egyetlen kulacsot hord magával. Matyi, a kengurukölyök, igazi világ lustája. Az anyukája erszényében szeret heverészni, nagyokat nyújtózkodni és falatozni. Kedvence a keksz. Meg is nőtt tőle a pocakja. Biti, a lajhárfiú, nemcsak lassú, hanem oktondi is. „Buti vagy, Biti” – ugratják a társai, bár nem nevezném őt éppen butának, legfeljebb olyannak, akinek többnyire nincs szerencséje a gondolkodással. A szíve viszont aranyból van. Zoli, a pók, önzetlen és okos nyolclábú. Ő a legbölcsebb a csapatban. Mindent ő magyaráz meg a többieknek, és dicséretes, hogy még a magyar szólásmondások jelentését is ismeri. Krisztina, a dromedár, egyszerre segítőkész és makacs. Méretéből adódóan néha kisállattaxisnak áll, vérmérséklete okán pedig nem kedveli túlságosan a telet, de egy-egy téli sétát időnként bevállal. Bucek, a hangyalány, szép és muzikális: népdalokat és a népszerű együttesek számait egyaránt ismeri, és énekli is, a környék lakóinak nagy gyönyörűségére. Rozi, a flamingó, érzékeny és sírós madár, aki szabadidejében szívesen táncolgat. Tenyérnyi balett-tütüt és méretes csőrt visel, s nehezményezi, ha ez utóbbira emlékeztetik. Kata, a kardhal pedig a tenger úszóbajnoka, vízi bukfencezésre tanítja ezt a népes állatseregletet, legalábbis azokat, akik bemerészkednek a habokba.
E tarka társaság tagjai folyton jönnek-mennek, nyüzsögnek, s a kisgyerekekhez hasonlóan csodálkoznak rá a világra. Mindennapi kalandjaik életszerűek, súrlódásaik akárha óvodai csoportban esnének meg. A kötet ajánlója szerint ezek a kedves, elgondolkodtató történetek okosan tanítanak. A tanítási szándék valóban mind a tíz mesére jellemző. Olvashatunk egyebek között a szófogadatlanságról, a segítőkészségről, a gondoskodás fontosságáról, a csúfolódásról, a fogadalmakról és a falánkságról, emellett érdekességeket tudhatunk meg a természetről. Például virágokkal ismerkedhetünk a pipacstól a búzavirágon, a kökörcsinen, a pipitéren, a szarkalábon, a héricsen és az ezerjófűn át a katángig és a cickafarkig.
A természet ezernyi árnyalata a szöveg szintjén és illusztrációk formájában is megjelenik a könyvben. Láng Anna nemcsak állatseregletet rajzolt, hanem sajátos arborétumot is, otthonul, házul, paradicsomkertül a mese szereplőinek és az olvasó képzeletének. A karakteres rajzok jellemzője a finom humor, amely bájt kölcsönöz a mesekönyvnek, és az ábrák nyelvén jeleníti meg Piszke papa / Egressy Zoltán szellemességét. Ez utóbbiból szívesen olvastam volna többet is, lévén hogy a helyenkénti tréfás leírások és párbeszédek a történetek legszórakoztatóbb részei. Efféle mesemondói sziporka a címadó ételmegnevezés is, hiszen Piszke papa meséi a történetek tanulsága mellett humorba oltott kulináris élményt is nyújtanak az ínyenc olvasóknak.
Egressy Zoltán: Piszke papa meséi. Manó Könyvek, 2021
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek.
Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.
Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon.
Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara.
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.
A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt