Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek. Ebből kifolyólag a most bemutatásra kerülő kötetet igen fontos kiadványnak tartom, amely harmincnyolc írást ‒ a szerkesztő előszavát nem számolva ‒, elsősorban tanulmányt és kritikát tartalmaz.
Takáts József a Kemény Zsigmonddal kapcsolatos publikációkat hat egységbe rendezi: Az egyéniség; A politikai író; Az elbeszélő; Átértékelések; Összevetések; Összegzések.
Az egyéniség címűben a kortársak Keményről szóló vallomásai kaptak helyet. Az első, 1856-os emlékiratot Pálffy János jegyzi, amely igen erőteljes hatást gyakorol az olvasóra, s mondhatni, hogy váratlanul éri, ugyanis egy elmarasztaló írásról van szó. Nemcsak Kemény megbukott szónoki kísérleteiről értekezik, hanem szépirodalmi munkásságáról és személyéről is elmarasztaló megjegyzéseket tesz. Gyulai Pál című regényéről például ezt írja: „A regény művészileg jó lehetett, de még nem találtam senkit, aki végigolvasta volna.” (26. o.) Az egyre csak ironizáló Pálffy írásának zárlata pedig olyan merész jóslásokba bocsátkozik, amelyek Kemény megőrülésének jövőbeli lehetőségére vonatkoznak.
A politikai író címet viselő egység hét szöveget foglal magában, amelyek Kemény Zsigmond politikai röpirataival, vitairataival stb. foglalkoznak. Gányó Gábor tanulmánya a Forradalom után című vitairatot veszi górcső alá, a politikai elitnek szóló, véget nem érő szónoklatként határozva meg, s kiemeli Kemény éleslátását, illetve a Kossuth Lajossal szembeni kíméletlen álláspontját. Az ebbe az egységbe foglalt írások arra hívják fel a figyelmet, hogy Kemény Zsigmond politikai íróként legalább olyan fajsúllyal bír, mint szépíróként.
A legtöbb publikációt Az elbeszélő című egység tartalmazza, amelyek elsősorban regényeket vizsgálnak meg, s ezek közül azokat emelném ki, amelyek igen tüzetesen elemzik az egyes alkotásokat. Pálfy Eszter Szerelem és házasság Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényében című 2019-es tanulmánya a teljes kötet legfrissebb értekezése. Tarnóczy Sára és Mikes János, valamint Naprádiné Judit és Haller Péter kapcsolatának alakulását, azaz a kezdetektől meglévő és a fokozatosan kialakuló szerelmi szálat vizsgálja meg. Ide került besorolásra Szegedy-Maszák Mihály Megfordított időrend című, a történelmi regény kapcsán sokat emlegetett 2007-es tanulmánya, amely a Jókai Mór: Fráter György, valamint Kemény Zsigmond: Zord idő című regények Martinuzzi-képét mutatja be, s fontos megállapításokat tesz magáról a történelmi regényről. Tutsek Anna 1885-ben írt Néhány szó A rajongókról című értekezését pedig azért tartom fontosnak kiemelni, mert bár elsősorban a cselekmény felől közelíti meg a regény jellemeinek bemutatását, mégis igen részletes elemzésre vállalkozik, megvizsgálja a közöttük meglévő kapcsolatok milyenségét, s az összefüggéseket elsősorban a lélektaniság szempontjából tárja fel.
Az Átértékelésekbe szerkesztett szövegek 20. századi nézőpontból közelítik meg a Kemény Zsigmond-életművet. Itt olvashatjuk Németh László hosszadalmas írását, amelyet előszóként írt a Móricz Zsigmond által „magyarosított” Rajongók kiadása elé, amely tulajdonképpen Kemény Zsigmond A rajongók című regénye nyelvezetének átírására vállalkozott. Németh László megállapítása szerint az Özvegy és leánya a legjobb Kemény-regény, mivel hatalmas tragikai alakokat vonultat fel. Ismerve Németh László regényeinek nőalakjait s azok tragikus sorsát, ezen megállapítása nem ér bennünket váratlanul.
A kötet ötödik egységéből Kárpáti Aurél 1925-ös Az élő Jókai és a halott Kemény című értekezését emelném ki, amelyet a Jókai-centenáriumra írt. A két szerző egymás ellenpólusaként kerül meghatározásra: Jókainál az események túlburjánzása, Keménynél pedig a lélekrajz igen részletes analízise figyelhető meg. Kárpáti a magyar romantika és realizmus összecsapásaként mutatja be a két magyar író munkásságát. Keményt Balzachoz hasonlítja mind írói módszereiben, mind az író külső megjelenésének rendezetlenségében. A romantika (azaz Jókai) győzelmét nemcsak Jókai gördülékeny, valamint Kemény vontatott nyelvezetével magyarázza, hanem az adott kor történelmi nehézségeivel is, ugyanis szerinte a 19. század történelmi megpróbáltatásai közepette a magyar olvasó sokkal szívesebben fordult az idealizált, romantikus témák felé, s előnyben részesítette azokat a realizmussal szemben. Ebben az egységben olvasható még Illés Ede 1941-ben napvilágot látott, elmarasztaló kritikája Móricz Zsigmond Kemény-átiratáról.
Az utolsó, Összegzések című szerkezeti egység, mint ahogyan a cím is utal rá, a Kemény Zsigmond-életmű egészére tesz megállapításokat. Gyulai Pál 1879-es ‒ négy évvel a szerző halálát követően írt ‒ tanulmánya megpróbálja elhelyezni a magyar irodalomban Kemény Zsigmond életművét, az 1881-es Péterfy Jenő-tanulmány pedig a Gyulai Pál címszereplőjéről azt állítja, hogy wertheri, fausti és manfredi elemeket egyesít. S. Varga Pál 2017-es tanulmánya pedig a káoszelmélet, ezen belül a pillangóeffektus szempontjából közelít meg néhány irodalmi alkotást, köztük A rajongókat is.
A kötet írásaiban számos közös vonás figyelhető meg, amelyek a nyelvi nehézségek miatti kanonizálatlanságra, ugyanakkor a Kemény által művelt lélekrajzi ábrázolás jelentőségére hívják fel a figyelmet. A különféle egységekbe foglalt, más-más szerzőktől származó és eltérő korokban íródott szövegek ugyan időnként hasonló megállapításokra jutnak a Kemény-életművel és -jelenséggel kapcsolatban, mindegyikük szolgál valamilyen újszerű megállapítással, legyen az tudományosan megalapozott vagy akár személyeskedő. Bár a Kemény Zsigmond emlékezete irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmaz, így elsősorban az irodalmárok érdeklődésére számíthat, de azoknak is érdekes lehet, akik egy méltatlanul elfeledett életmű okait szeretnék megérteni. Megkockáztatom, hogy a kötetbe foglalt harmincnyolc szöveg egy része olyan publikáció, amely ösztönzőleg hathat Kemény Zsigmond életművének el- vagy újraolvasására.
Takáts József szerk.: Kemény Zsigmond emlékezete. Budapest, Osiris Kiadó, 2023
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.