„Király, te tetted ezt…” visszhangzik A walesi bárdokból. S valóban: az uralkodónak nincs lelke? Az uralkodó nincs emberből? Petroniust, Caligula császár szíriai helytartóját meggyőzik a zsidók: vallásuk értelmében nem viheti be a császár szobrát a templomukba. Az isteni császár bármilyen parancsot adhat. A helytartónak azonban fölfelé és lefelé is egyezkednie kell. A katonaság alaptörvénye: a parancsot végre kell hajtani. A parancsmegtagadás: hadbíróság. Fölülről érkezik a parancs, lefelé pedig parancsolni kell. S közben van a lelkiismeret.
Mi az abszolút hatalom, meddig mehet el a hatalom aktuális birtokosa, aki maga is függ egy fölötte lévő hatalomtól. Mindenki szem a láncban… És ez a legbonyolultabb: mert ütközik és keveredik egymással a kötelességtudat, a vakhit, a hűség, a szolgálat, az elkötelezettség, a hit, a remény és a félelem. Talán az utóbbi a legerősebb: a nem végrehajtott parancsot – rövid és gyors megtorlás követi. Ezért inkább a fölmentés szokott előtérbe kerülni: a parancsot végre kell hajtani, odafönn biztosan jobban tudják, a cél szentesíti az eszközt… De mi van, ha a parancs messziről és egy tébolyult uralkodótól jön. És akinek végre kell hajtania, az nemcsak parancsot, hanem embereket lát. Meddig kell végrehajtani a parancsot?
A szilárd Petroniust a zsidók érveikkel előbb megingatják, majd látszólag meggyőzik. A retorika a görög demokráciában születik és a Római birodalomban formálódik. Barakiás főpap az érvelés diadalát hajtja végre. A kibékíthetetlen ellentét: a szobrot fölállítani muszáj (ez parancs), márpedig ez lehetetlen (megingathatatlan vallási törvények miatt). Barakiás érzi a megegyezés lehetetlenségét, ezért először azt ajánlja: a szobrot állítsák fel a templommal szemben. De ez nem megoldás, a szobrot a templomban kell felállítani. Fölvetődik a megvesztegetés ötlete: arannyal vásárolják meg Caligula jóindulatát. Ez majdnem sikerül. De közben érkezik egy névtelen följelentő levél Caligulához. Gyanúba keveredik mindkét segédtiszt, vannak is árulkodó nyomok. Újabb iszonyú döntési helyzet Petronius előtt: a két szeretett segédtisztje közül csak az egyik lehetett a névtelen följelentő, a másik tehát ártatlan, az egyiknek halál, a másiknak nem, de mindkettő egyformán tagad, az árulónak mindenképpen bűnhődnie kell, de az ártatlannak nem kellene. Újabb kibékíthetetlen konfliktus: nincs megoldás. Dönteni kell. Itt megszületik a döntés: mindkettőt halálra ítéli a helytartó.
A dráma kulcsmondatát Barakiás főpap mondja ki: Tertium datur. Van harmadik lehetőség. Csakhogy a latin bölcsesség eredetije ez: Tertium non datur. Harmadik eshetőség nincs. Ez az európai logikában ismert, megrögzött kétélű logika. Vagy igen, vagy nem. Ezt kívánja meghaladni, mintegy megoldást ajánlati a főpap: Tertium datur. És mi lenne az? A tétlenség. A tertium datur problematikája a háromértékű, paradox gondolkodás, mely a keleti népek sajátja.
Petronius intellektuális és tragikus hős. Képes megismerni és felfogni a másik nézőpontját. Ezt tekintjük az emberi intellektus egyik legfontosabb összetevőjének. Lásd magad kívülről, a másik szemével. Viszont tragikus. Két ellentétes nézőpont ütköztetése mindenképpen feszültséget kelt bennünk. Ilyenkor a legkönnyebb a parancsra hivatkozni, erővel reagálni, vagy… Ahogy ez a drámában is többször fölmerül: elmenekülni, másra bízni a megoldást.
A főpap vallásának alapkérdéseiben megingathatatlan, végtelenül következetes. De azontúl nyitott minden megoldásra. Javaslata tehát a tétlenség. Ne tégy semmit, ha jót tenni nem tudsz, s rosszat pedig nem akarsz. A végső ponton még vallásának alaptételét is képes megmagyarázni, újragondolni.
Persze tudjuk, hogy a tétlenség is többnyire zsákutca, csak időnyerés. De legalább ebben a drámában van egy késleltetett megoldás; ami megoldás a konkrét konfliktusban, de nem tökéletes megoldás Petroniusnak, mert sérülés nélkül ő nem úszhatja meg. Ráég a két – ártatlan – segédtiszt megölésének felelőssége. És a néző sem nyugszik meg, mert nincs jó megoldás, ha csak a véletlenben bízhatunk. Nincs win-win-helyzet, hiába tanítják a pszichológusok, coachok, facilitátorok…
A példázatokat (parabolákat), furcsa, kiélezett helyzeteket megragadó Székely János talán legjelentősebb drámája (1972) a megoldhatatlan konfliktusok mellett leginkább az érvelésről szól. Próbálj meg érvelni az igazad mellett, de úgy, hogy próbáld meg megérteni a másikat. A legszebb sorok talán azok, amelyekben a főpap bevallja: lehet, hogy Isten az ember szüleménye, lehet, hogy nincs, de mivel az ember megteremtette, hisz benne, jelentéssé vált, és ez tartja össze az emberiséget, a népet.
Fontosak a kiindulópontok, ahogy a darabban is elhangzik: a premisszák. Ha tévesek, ha félig érvényesek csak, akkor megbillen az érvelés. A valódi konfliktus lényege az, hogy mindkét félnek igaza van. „Faragott képet” nem lehet az Úr templomába bevinni – a császár parancsa, hogy szobra bekerüljön a templomba. Isten egyedülvaló, „egy Istent imádunk” – a birodalom hatalmas, sok vallás és sok isten van. „Isten kiválasztotta népem”, „Általunk van, s mi általa vagyunk” – A birodalomnak belső egységre van szüksége, amelyet fegyver és közös vallás tart össze. Természetesen mindkét érvelésnek megvan a maga igazsága, a konfliktusok oka pontosan az, hogy az ember úgy érzi, állást kell foglalnia az egyik mellett, s ebből nem engedhet. Mindenestre mind Barakiás, mind Petronius igyekszik elmozdulni… ami a megértés alapja.
És az efféle valódi, kibékíthetetlen konfliktus okozta a világháborúkat, és ezekért fognak fegyvert mindmáig, és a mai nap is. Ilyenkor az emberek rögtön, saját nézőpontjuk szerint állást foglalnak. A háborúban az elvakultság uralkodik, nem a megfontolás. A megoldás lehetősége korlátozott és iszonyú nehéz. A pszichológusok javasolta win-win helyzet nem létezik, ahogy a játékelméletben mondják: nincs nulla összegű játszma, eszünkbe juthat Gödel eldönthetetlenségi paradoxona. A szociálpszichológusok egyik csoportja a „másodfokú megoldást” szokta javasolni. Ki kell emelkedni a konkrét konfliktusból, és a többértékű, paradox logika útján egészen más úton-módon kell keresni a megoldást.
Székely János drámájának számos bemutatója volt. Most a Nemzeti Színházban él. A darab kínálja az aktuálpolitizálást: a 2018-as bemutatójától kezdve napjainkig. Szerencsére Szász János rendezése ettől távoltartja magát. Nem akar összekacsintani, a nézőre bízza döntést. Petronius szerepében Trill Zsolt: pontos alakítás, ahogy a parancsolóból kételkedő, vívódó, végül szinte önfeladó lesz. Barakiás főpap szerepében Horváth Lajos Ottó, akinek ékes, szép szövegmondása méltó egy főpaphoz és a retorikához. Remek a két segédtiszt (Bordás Roland, Kristán Attila); nagyszerű szerepben láthatjuk Bodrogi Gyulát I. Agrippa, Palesztina királya, aki igyekszik bölcs, idős úr létére mindenkinek megfelelni, békéltetni, de a konfliktust nem tudja sem megoldani, sem megakadályozni, ezért leteszi a koronáját.
A színpadkép a felállítandó, és a népet-embereket megnyomorító szoborral egyszerű és sokatmondó. A kosztümök jelzésszerűen utalnak az ókorra. A császári parancs aktatáskában érkezik. Hogy mennyire nem korhoz, időhöz kötött a dráma, mutatja egy benzineskanna. Melyből előbb a valódi tüzet tápláló anyagot (benzint) locsol Petronius, közben gyufával (tűzzel) játszik, azután felborul a kanna, s izeg-mozog a néző, mert ez azért nem játék (ahogy az élet, a háború sem az), majd végül Petronius a kanna tartalmával lelocsolja magát és a szobrot; ekkor már bízunk a rendezőben, a Nemzeti Színházban, hogy ez azért mégiscsak színház és játék, és nem kell menekülésre fogni a dolgot, és egy békés városban indulhatunk haza. Mi, most, éppen.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.
A 21. századi művész- és művészetfelfogás új irányokkal telíti az irodalmi palettát is. Érzékenyebbé és befogadóbbá vált az újdonságok iránt; az eddig tabuként kezelt témákat egyre több fény övezi – mára már nincs gátja a diskurzusok legkülönfélébb megoldásainak: egyre könnyebben és ítéletmentesebben beszélünk a szexualitásról, a vallásról, halálfélelemről vagy akár a nemzeti hovatartozásról is. Bár ezek a kérdéskörök nem vonhatók párhuzamba egymással, az el nem rejtettségük kétségtelen – ellenben máig akadnak olyan megfoghatatlan területek, amelyek ugyan változást