„Király, te tetted ezt…” visszhangzik A walesi bárdokból. S valóban: az uralkodónak nincs lelke? Az uralkodó nincs emberből? Petroniust, Caligula császár szíriai helytartóját meggyőzik a zsidók: vallásuk értelmében nem viheti be a császár szobrát a templomukba. Az isteni császár bármilyen parancsot adhat. A helytartónak azonban fölfelé és lefelé is egyezkednie kell. A katonaság alaptörvénye: a parancsot végre kell hajtani. A parancsmegtagadás: hadbíróság. Fölülről érkezik a parancs, lefelé pedig parancsolni kell. S közben van a lelkiismeret.
Mi az abszolút hatalom, meddig mehet el a hatalom aktuális birtokosa, aki maga is függ egy fölötte lévő hatalomtól. Mindenki szem a láncban… És ez a legbonyolultabb: mert ütközik és keveredik egymással a kötelességtudat, a vakhit, a hűség, a szolgálat, az elkötelezettség, a hit, a remény és a félelem. Talán az utóbbi a legerősebb: a nem végrehajtott parancsot – rövid és gyors megtorlás követi. Ezért inkább a fölmentés szokott előtérbe kerülni: a parancsot végre kell hajtani, odafönn biztosan jobban tudják, a cél szentesíti az eszközt… De mi van, ha a parancs messziről és egy tébolyult uralkodótól jön. És akinek végre kell hajtania, az nemcsak parancsot, hanem embereket lát. Meddig kell végrehajtani a parancsot?
A szilárd Petroniust a zsidók érveikkel előbb megingatják, majd látszólag meggyőzik. A retorika a görög demokráciában születik és a Római birodalomban formálódik. Barakiás főpap az érvelés diadalát hajtja végre. A kibékíthetetlen ellentét: a szobrot fölállítani muszáj (ez parancs), márpedig ez lehetetlen (megingathatatlan vallási törvények miatt). Barakiás érzi a megegyezés lehetetlenségét, ezért először azt ajánlja: a szobrot állítsák fel a templommal szemben. De ez nem megoldás, a szobrot a templomban kell felállítani. Fölvetődik a megvesztegetés ötlete: arannyal vásárolják meg Caligula jóindulatát. Ez majdnem sikerül. De közben érkezik egy névtelen följelentő levél Caligulához. Gyanúba keveredik mindkét segédtiszt, vannak is árulkodó nyomok. Újabb iszonyú döntési helyzet Petronius előtt: a két szeretett segédtisztje közül csak az egyik lehetett a névtelen följelentő, a másik tehát ártatlan, az egyiknek halál, a másiknak nem, de mindkettő egyformán tagad, az árulónak mindenképpen bűnhődnie kell, de az ártatlannak nem kellene. Újabb kibékíthetetlen konfliktus: nincs megoldás. Dönteni kell. Itt megszületik a döntés: mindkettőt halálra ítéli a helytartó.
A dráma kulcsmondatát Barakiás főpap mondja ki: Tertium datur. Van harmadik lehetőség. Csakhogy a latin bölcsesség eredetije ez: Tertium non datur. Harmadik eshetőség nincs. Ez az európai logikában ismert, megrögzött kétélű logika. Vagy igen, vagy nem. Ezt kívánja meghaladni, mintegy megoldást ajánlati a főpap: Tertium datur. És mi lenne az? A tétlenség. A tertium datur problematikája a háromértékű, paradox gondolkodás, mely a keleti népek sajátja.
Petronius intellektuális és tragikus hős. Képes megismerni és felfogni a másik nézőpontját. Ezt tekintjük az emberi intellektus egyik legfontosabb összetevőjének. Lásd magad kívülről, a másik szemével. Viszont tragikus. Két ellentétes nézőpont ütköztetése mindenképpen feszültséget kelt bennünk. Ilyenkor a legkönnyebb a parancsra hivatkozni, erővel reagálni, vagy… Ahogy ez a drámában is többször fölmerül: elmenekülni, másra bízni a megoldást.
A főpap vallásának alapkérdéseiben megingathatatlan, végtelenül következetes. De azontúl nyitott minden megoldásra. Javaslata tehát a tétlenség. Ne tégy semmit, ha jót tenni nem tudsz, s rosszat pedig nem akarsz. A végső ponton még vallásának alaptételét is képes megmagyarázni, újragondolni.
Persze tudjuk, hogy a tétlenség is többnyire zsákutca, csak időnyerés. De legalább ebben a drámában van egy késleltetett megoldás; ami megoldás a konkrét konfliktusban, de nem tökéletes megoldás Petroniusnak, mert sérülés nélkül ő nem úszhatja meg. Ráég a két – ártatlan – segédtiszt megölésének felelőssége. És a néző sem nyugszik meg, mert nincs jó megoldás, ha csak a véletlenben bízhatunk. Nincs win-win-helyzet, hiába tanítják a pszichológusok, coachok, facilitátorok…
A példázatokat (parabolákat), furcsa, kiélezett helyzeteket megragadó Székely János talán legjelentősebb drámája (1972) a megoldhatatlan konfliktusok mellett leginkább az érvelésről szól. Próbálj meg érvelni az igazad mellett, de úgy, hogy próbáld meg megérteni a másikat. A legszebb sorok talán azok, amelyekben a főpap bevallja: lehet, hogy Isten az ember szüleménye, lehet, hogy nincs, de mivel az ember megteremtette, hisz benne, jelentéssé vált, és ez tartja össze az emberiséget, a népet.
Fontosak a kiindulópontok, ahogy a darabban is elhangzik: a premisszák. Ha tévesek, ha félig érvényesek csak, akkor megbillen az érvelés. A valódi konfliktus lényege az, hogy mindkét félnek igaza van. „Faragott képet” nem lehet az Úr templomába bevinni – a császár parancsa, hogy szobra bekerüljön a templomba. Isten egyedülvaló, „egy Istent imádunk” – a birodalom hatalmas, sok vallás és sok isten van. „Isten kiválasztotta népem”, „Általunk van, s mi általa vagyunk” – A birodalomnak belső egységre van szüksége, amelyet fegyver és közös vallás tart össze. Természetesen mindkét érvelésnek megvan a maga igazsága, a konfliktusok oka pontosan az, hogy az ember úgy érzi, állást kell foglalnia az egyik mellett, s ebből nem engedhet. Mindenestre mind Barakiás, mind Petronius igyekszik elmozdulni… ami a megértés alapja.
És az efféle valódi, kibékíthetetlen konfliktus okozta a világháborúkat, és ezekért fognak fegyvert mindmáig, és a mai nap is. Ilyenkor az emberek rögtön, saját nézőpontjuk szerint állást foglalnak. A háborúban az elvakultság uralkodik, nem a megfontolás. A megoldás lehetősége korlátozott és iszonyú nehéz. A pszichológusok javasolta win-win helyzet nem létezik, ahogy a játékelméletben mondják: nincs nulla összegű játszma, eszünkbe juthat Gödel eldönthetetlenségi paradoxona. A szociálpszichológusok egyik csoportja a „másodfokú megoldást” szokta javasolni. Ki kell emelkedni a konkrét konfliktusból, és a többértékű, paradox logika útján egészen más úton-módon kell keresni a megoldást.
Székely János drámájának számos bemutatója volt. Most a Nemzeti Színházban él. A darab kínálja az aktuálpolitizálást: a 2018-as bemutatójától kezdve napjainkig. Szerencsére Szász János rendezése ettől távoltartja magát. Nem akar összekacsintani, a nézőre bízza döntést. Petronius szerepében Trill Zsolt: pontos alakítás, ahogy a parancsolóból kételkedő, vívódó, végül szinte önfeladó lesz. Barakiás főpap szerepében Horváth Lajos Ottó, akinek ékes, szép szövegmondása méltó egy főpaphoz és a retorikához. Remek a két segédtiszt (Bordás Roland, Kristán Attila); nagyszerű szerepben láthatjuk Bodrogi Gyulát I. Agrippa, Palesztina királya, aki igyekszik bölcs, idős úr létére mindenkinek megfelelni, békéltetni, de a konfliktust nem tudja sem megoldani, sem megakadályozni, ezért leteszi a koronáját.
A színpadkép a felállítandó, és a népet-embereket megnyomorító szoborral egyszerű és sokatmondó. A kosztümök jelzésszerűen utalnak az ókorra. A császári parancs aktatáskában érkezik. Hogy mennyire nem korhoz, időhöz kötött a dráma, mutatja egy benzineskanna. Melyből előbb a valódi tüzet tápláló anyagot (benzint) locsol Petronius, közben gyufával (tűzzel) játszik, azután felborul a kanna, s izeg-mozog a néző, mert ez azért nem játék (ahogy az élet, a háború sem az), majd végül Petronius a kanna tartalmával lelocsolja magát és a szobrot; ekkor már bízunk a rendezőben, a Nemzeti Színházban, hogy ez azért mégiscsak színház és játék, és nem kell menekülésre fogni a dolgot, és egy békés városban indulhatunk haza. Mi, most, éppen.
