Új Tragédia született! A madáchi mű – Az ember tragédiája – 20. századi folytatása. Egy alighanem ismeretlen szerzőtől, Józsa Péter Páltól.
Az új Tragédia is a tagadás, a NEM világa. Az a világ, amelyben csak halovány, alig hallható IGEN van. Valami ilyesmi: nem kell, nem szükségszerű rabszolgának lenni. S egy messzehangzó népdal: Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak. Szomorú, de szép.
Műfaja: opera-oratórium; talán leginkább tragédia. Összművészet: zene-ének-szöveg, melyhez sokkoló látványt tesz hozzá a rendező. Két és fél órás zenére komponált szöveg, kisebb-nagyobb összefüggő gondolatsorok, szabad költői asszociációk. A szövegkavalkádból gyakran kihallatszik: pöcegödör, latrina, fekália. A NEM világa. Egy történelmi sor: Teiresziász, Attila kardja, Marx, Engels, Lenin, sajtószabadság, világháló, Csernobil, és… valószínűleg a rendező által beszúrva: Kijev, Harkov.
A cselekmény: vádbeszéd, ítélet, kivégzés.
A zene összefüggő, de effektusokból áll, kevés visszatérő dallammal, uralkodnak benne a mély tónusok (mély hangzású hangszerek: brácsa, nagybőgő, basszusklarinét, basszusokból álló férfikar). Alighanem egyedülállóan borús hangzás a zenei irodalomban. A karmester (Strausz Kálmán), aki a partitúrát összeállította, a partitúrába beleírt szövegekkel segítette a rendezés ritmusát és a színészek játékát, arra hívja fel a figyelmet, hogy ez az opera-oratórium valójában maga a szerző ars poétikája:
Agón azt jelenti görögül, hogy verseny. Az ember alapvető szükséglete és érzelme. A verseny: tülekedés, dulakodás, agresszió, (le)győzni vágyás. Az agónia pedig: haláltusa. A darab a végső, értelmetlen versenyre is utal. Az emberiség haláltáncára. Mintha Arany János Híd-avatásának vagy Madách londoni színének öngyilkosai bukkannának fel.
A szöveg kaotikus és költői. Íme egy részlet: „Tei-re-szi-asz!... Tei-re-szi-asz! Te,... borsöpredék! Annyit körmöltél, már mindent elfeledtél! Szomorú biztonságban éltek, ti szegény elnemenyészők... Nem ismerhetitek az ember isteni pillanatait, mikor csillagokként zuhanunk egymásba, hogy megsemmisítvén ellen-önmagunkat, gömbként szülessünk újjá – szólok én; s ezt ők is hallják, bosszút is állnak rajtam. – No nem azért, mert kiváltságukat megbolygattam. De ti! – földön haladó és halandó testvéreim –, ti vajon milyen büntetésben részesültök fecsegésünk halhatatlanná és hallgathatatlanná rögzítésével? Atilla kardjára! Minden így kezdődött! Ezzel kezdődött! A firkálás! Sokszorosítás, hamisítás, koholmány és rágalmazás, vádemelés és csuklók nyiszálása! Rémtettek legszörnyűségesebbikével vádolva! Mielőtt szétporladna a jegyzőkönyv, átmásoljátok, nyelvekre fordítjátok, kommentárokat fűztök hozzájok, a kommentárokhoz indexeket irkáltok; s kétezer év múltán mint átkapart palimpszesztusszal házaltok vele az Újvilágban, hogy végül kettes számrendszerben végtelenné rögzítsétek a hamisítások hamisításait! Apolló-himnuszainkat oszlopokra véstük, ti pedig itt kapirgáltok borseprőtintátokkal?! Az ige fekáliája a szétrohadó masszában! Az Atlantiszon túl lehúztok egy vécét, Europae-ban sárhegyek emelkednek. Ezt másoljátok! Nem hallom hóhérsegédeimtől igémet igenelni; vagy hogy heves tiltakozások tolulnának ajkaikra.”
A látvány mindent visz. Amfiteátrum. Történetfoszlányok. Ha érteni akarod, elveszel. Ha elengeded magadat, és csak érezni akarod, akkor fejbevág. Nem lineáris képi és gondolatsor. Mindaz, ami rád ömlik („lehúzott vécé”) tanulmányaid emlékeiből, médiából, világhálóról, pletykából, összeesküvés-elméletekből. Nem lineáris, mert a szöveg nem sok kapaszkodót nyújt, ráadásul a szöveget ellenpontozza a vele nem is mindig illeszkedő élőzene, ének, kórus. Az amfiteátrum, az álarc, a kotornusz, a kórus jelenléte azt jelzi, hogy az ókori, összművészeti, mindenkihez szóló színházhoz kívánnak visszatérni. Valamihez, ami már nincs. Hamvas Béla szerint Krisztus előtt 700-ban eltévedt az emberiség, az őskori embert felváltotta történeti, aki tévelyeg, szüntelenül romlik, őrjöng. Vidnyánszky Attila szereti ezt az összművészetet, a minden érzéket egyszerre megragadó színes, tarka, zajos, egyszerre több színtéren zajló, egymásba játszó kaotikus világot. Annyi a részlet, olyan gyorsan változik előtér és háttér, hogy követni szinte lehetetlen.
Az amfiteátrum csak az alaphelyzet. Egyik részében eldőlt moai (húsvét-szigeti kőszobor), a kultúra önfeladásának, összeomlásának, eltűnésének jelképe. És persze van horogkereszt, Lenin-fej, tankok, és mindenféle értelmezhetetlen technikai eszközök; kilógó belek, széttrancsírozott emberek.
Az Agón a közönség által valószínűleg nem ismert Józsa Péter Pál (1960–2019) egyetlen darabja. Az író sorsa hasonlít Madáchéhoz: Madách sem élhette meg Tragédiájának bemutatóját, sikerét. Józsa Péter Pál már korábban átadta a Nemzetinek művét, de csak most, halála után három évvel került sor a bemutatóra. Ahogy tájékozódom az életéről, nem volt része sikerben.
Madách Imre és Józsa Péter Pál Tragédiájában közös: az ember tragikus életútjának felvázolása, az ember rémségei („mélységei”). Madáchnál iskolapéldák, Józsa Péter Pálnál zenés-szöveges asszociációk formájában. A főszereplők is sokszorozódnak. Ádám sokféle szerepben jelenik meg, ugyanígy az Agón főszereplőjét is nyolc szereplőre osztotta szét a rendező. Kétségtelen a madáchi párhuzam. A különbség annyi, hogy a történelem ma már nem lineáris és nem is körkörös.
A 20. századi történelem kaotikus. Hibrid. Nincs már állítás és tagadás, ezért nincs szintézis, nincs megoldás sem. Még annyi sem, mind Madáchnál („Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál”).
Ha lehet, még szomorúbb a helyzet, mint Madách Tragédiája esetében. Talán csak annyi a remény, amennyit egy nyelvész kibogarászhat a NEM szóból. Az ember világa tehát a tagadás, a NEM világa. Bár mindig vannak, akik azt mondják: IGEN. Ha kicsit elharapod a magyar nem-et, akkor úgy hangzik, mint egy elharapott igen. A NEM-ben benne van az IGEN, s megfordítva, ahogy ősszavaink is egyaránt jelentették ellentétüket. Az IGEN azonban szervetlen mind Madáchnál, mind Józsa Péter Pálnál. Alig hallható. A mormolt nem – (talán) igen.
Az előadás végén ücsörgünk még egy kicsit az amfiteátrumban, (atom)támadás után vagyunk, a színpad romokban, törmelék és talán vulkáni hamu temeti be. Romokon állunk, és romokban végezzük. Igaz, hogy az emberiség mindig újra és újra ki tudta mondani az IGEN-t, s föl is állt, de milyen áron.
(Agón, ősbemutató, 2022. márc. 4. R.: Vidnyánszky Attila. Csak erős idegzetűeknek, és modern színházban edzetteknek!)
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.