A jobbik énem eltűnt.
Most nem tudom, mi az enyém,
az övé, kié az álom (Ezután)
Vagyunk is, meg nem is, vagyunk alig, ebből a gondolatból kiindulóan tudnám leginkább bemutatni, hogy miről szól Kopriva Nikolett Kővé zsugorodott ország című kötete, amely nemrég jelent meg – miként első kötete is – a KMTG kiadásában. Nagyon nehéz nem a háború felől értelmezni a kötetet, erre az értelmezési útvonalra igazítja az olvasót a cím és a versek hangulata is.
Az Elromlott a jelen hangulatában igazán nagy értéke a múltnak van: a múltban nemcsak az idő elevenedik meg, hanem a szereplők, családtagok meghatározó jelenlétét érzékeljük. A dédnagypapa, a dédnagymama, szülők, rokonok, szomszédok népesítik be az emlékezetet. Az ő életidejük is a múlt, hiszen a versek jelenében a pincékben bujkálnak, magukra hagyottan. Fáznak, a kőben /összezsugorodott szobák pedig magukra hagyottan állnak. Rögtön a kötet első versében ilyen erős képekkel találkozhat az olvasó. A versek beszélőjének egyik legfontosabb alapélménye a bolyongás, a zaklatottság, ami a mozgás révén is kifejezi azt, hogy a háború mindenféle rend megbomlását hozta magával.
Ki jön ide vissza, kérdezi a reményvesztett egyén, és mi lesz az emlékeinkkel, kinek idézzük fel őket majd és ki fog beszélni azokról, akik elmentek? Ezek a kiemelt kérdések elsősorban a háború végett fogalmazódnak meg a kötetben, noha a versek viszonylag keveset beszélnek direkt módon erről. Miközben a bepakolások során, a bőröndök látványában lassan elfogy az ország, minduntalan kérdezi a költő: hogyan borulhatott ennyire fel a rend? A fontos életképek pedig, miként Salvador Dalí festményei, látomásképeket adnak az olvasónak arról, miként lehet a szomorú jelenet túlélni és új tartalommal megtölteni (van is vers a kötetben Jelenések címmel).
Látom, füstöl a ház./ Fegyveresek rohangálnak az udvaron.
Túlságosan koncentrált lenne a háború felől értelmezni a világot, a Kővé zsugorodott ország perspektívája ennél is messzebb akar látni. Ahogyan az idő múlását mint alapproblémát nem csak a családi kapcsolódások emlékezete révén tematizálja a kötet, úgy a megírt világban tapasztalható súlyos válságnak sem csak a háború az egyetlen felelőse. A Hét születést érdemes elolvasnunk ebből a szempontból, mivel nagy áttekintését adja annak, hányféle alakváltozatban létezik az ember, azon belül is az ember jobbik énje, aki olykor „Fekete, sánta kutyának álmodja magát.” A fekete kutya mint a kötet vezető motívuma, a legváratlanabb helyeken tűnik fel, hogy a baljóslat üzenetét közvetítse az olvasók felé: nem kutya az, / csak a félelmeim/ egy nagy fekete zsákba összegyűjtve.
Mi minden vagyok tehát? – kérdezi a fenti témák révén a kötet, de a válaszul érkező nagy önállítások ebben a helyzetben, a háború árnyékában teljesen más érvénnyel jelennek meg. A „jobbik én” viszont álmodik, képzeletbeli útvonalakon jár a Notre-Dame-ban, miközben az ágyát boszorkányok járják körül.
A kötet sokat tesz azért, hogy a természet örömei és értelmezési keretei felé kalauzolja az olvasót. A versek alapélményeként a természetben töltött idő hangulata is meghatározó, mert a természet megvéd, elrejt, menedéket ad, ezért ide menekül a beszélő, amikor a titkai már nem férnek el másutt. A romantikus természeteszménytől kezdve sokféle természetkép található a kötetben, érezheti benne az ember veszélyeztetettnek is magát, de természetesen, menedéket is lelhet benne. A versek beszélője is szeret együtt létezni az éggel, több vershelyzetben érzékelhető Nemes Nagy Ágnes hatása, akinek költészetét meg is idézi Kopriva Nikloett például az Éjszakai tölgyfa című versében. A táj sokféle fogalma révén egy ökoesztétikai szemléletet kapunk, s ha elfogadjuk, hogy a kötet a biopoétika, tehát az élet felől közelít a szövegekhez, új jelentéssel gazdagodik a természet mint erős önkifejező erőnek az értelmezése is.
Mert mit jelent Európa leghosszabb hársfasorát keresni? Elsősorban a látvány miatt fontos, hiszen a kötetnek nagyon erős a színvilága: kék, piros, sárga és fekete színekben jelenik meg a táj. De a keresés kíváncsiság is, ez elvezet a tudáshoz, amit itt a művészettörténeti utalások is képviselnek.
Ahogyan nyelvem határai a világom határait jelentik, miként Wittgenstein gondolta, országom lehet a saját lelkem metaforája is – ha így értelmezzük a címet, egy tágabb értelmezési horizontot kapunk. A kérdés (főként a háború terhe alatt), hogyan nézünk önmagunk tükrébe idegenként, Kopriva Nikolett új kötetének egyik központi kérdése. A megválaszolás során sokat számol a következményekkel, mert mint művész, el kell tudnia kerülni a félelmet, amikor kimondjuk: nem akarom többé / tükrökben látni magam.
Kopriva Nikolett: Kővé zsugorodott ország, KMTG, 2023
Vörösmarty Mihályt az 1834-ben nyomtatásban megjelent A fátyol titkai című költői vígjátékának írásakor a lélek nemességének és az érzelmek szépségének fel- és bemutatása mellett a játékszíni mozgalom támogatása is vezérelte. A reformkorban járunk, a megújulásra vágyó, keményen vajúdó, sáros magyar világban, amikor mindenről, így a műnemek céljáról és feladatáról is elméleti viták folytak, anyanyelvünk alakulása és alakítása, ahogyan a színpadi nyelv formálása is zajlott.
Nagyobb esély van a szenvedésre mint a boldogságra, vallja korai filozófiájában Nietzsche, ezért is keresi A tragédia születése avagy a görögség és a pesszimizmus című művében a választ arra, milyen viszonyban állnak a görögök a szenvedéssel. A dionüszoszi ember Nietzschénél olyan, mint a jó porondmester Polgár Kristóf új kötetében: tragikus. De mi áll a dekadencia, tragédia mögött?
Milyen egy nádszál? Felülete néhol durva és szálkás, néhol puha és sima. Törékeny, gyenge, ugyanakkor rugalmas, hajlékony is. Alkalmazkodik a szélhez, a környezet változásaihoz. Könnyen sebezhető, ám könnyen sebet is ejt – sebezhetősége révén nyilvánul meg ereje is. Menedéket nyújt az állatoknak, tetőt építhetünk belőle, kosarat fonhatunk, akár hangszert is készíthetünk, vagy épp verset.
Szeder Réka Mi majd másképp című kötetének címe alapján szinte mindent tudunk magáról a könyvről. Sejtjük, hogy generációk közötti problémákról beszél, sérelmeket oszt meg, traumákról rántja le a leplet, sejtéseink szerint tehát olyan dolgokkal szembesít a könyv, amelyek következtében azt mondhatjuk életünk adott pontján: mi majd másképp éljük az életünket, mi majd másképp viselkedünk, másképp viszonyulunk a problémáinkhoz.
Oda a világ, vinnelek kell. – idézem Paul Celant a mottóban olvasható verssor alapján, s gondolatban a hordozásnak ezt az elköteleződő gesztusát ismétlem Birtalan Andrea Mifelénk nincsenek padok című, Előretolt Helyőrség Íróakadémia új debütsorozatában megjelent verseskötetének olvasása közben. A versek befogadása közben. A gondolatiság jelenlétét biztosító nagy témák (életvilág, boldogság, elmúlás, értékek, önmegvalósítás, emlék) nyelvi-világbeli megragadása folyamatosan a szövegek újraolvasására késztet. A kötetre egyébként is igaz a példázat: aki hallja, érti.
Nem mindennapi kétnyelvű kiadványt mutattak be november elején az újvidéki Matica srpska szervezésében megrendezett, Petőfi költészetének kultusza a szerbeknél témával kapcsolatos tanácskozáson, amelyen hazai magyar és szerb, valamint magyarországi szerb irodalomtörténészek is részt vettek. Ezen az összejövetelen mutatták be Vladislava Polit (1886–1966) Petőfi a szerbeknél című egykori doktori disszertációjának fénymásolt kiadását, amelynek érdekessége, hogy 1912-ben jelent meg, de még a Matica Könyvtárának sincs belőle példánya.
A vers meglehet valóban olyan, mint Isten lélegzetvétele. Annak ritmusa, s az a néhol felgyorsuló zihálás, mely a teremtés fázisainak lexebb pillanatait kíséri. Nem sajtóhiba, s nem is én vétettem el a szót – tudatos szándék volt ez. Mert a vers, bár teremtés, nem olyan, mint Istené. A vers egyszerre magasztos és profán, emelkedett és földhöz tapadt. A vers a lélek létezése és a létezés lelke – kettőjük szignifikáns rögvalósága. A kettő közötti láthatatlan, de érzékelhető tér metavers-valósága. Valahogy ezt érezzük, remélem, többen is, Z. Németh István minden egyes verseskötetének olvasása közben.
Az Égig érő történet a szerző tizenegyedik regénye, s miután 2019-ben elnyerte a legjobb regényért járó Pulitzer-díjat, 2020-ban magyar fordításban is megjelent. A hazai fogadtatás sikerét az is bizonyítja, hogy 2023-ban napvilágot látott a regény második magyar nyelvű kiadása ugyanannak a kiadónak a gondozásában.
Izlandon egy földrengés következtében kiapadó tóban egy csontvázra bukkannak, a koponyáján éktelenkedő lyuk, valamint a lábához kötözött szovjet gyártmányú lehallgatókészülék alapján gyilkosságra, kémkedésre gyanakodnak. Ezt követően kap az olvasó egy ifjúsági marxista előképzést, ami valójában meglepő, és értelmét sem látni, pedig van jelentősége a történet szemszögéből, sőt ez maga a történet. Az első húsz oldalon annyi az esemény, hogy szinte követhetetlenné válik az elbeszélés.
A kortárs színházi megnyilvánulások felé való állandó orientáció, a hangsúlyt a posztdramatikus költői hangnemre helyezve, jelentősen eltér az esztétikai forma függetlenségének eleve tagadó programjától. Ez kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál a saját helyszínén messze túlmutató kulturális elismerésben részesül.