Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt pragmatikus cél gyanánt új energiaforrásokat felfedezni az emberiség rendelkezésére álló energiakészletek pótlására.
Preston regényében az Isabella névre keresztelt projekt központi szereplője a világ leghatalmasabb részecskegyorsítója. „Az Isabella alapjában véve egy száz méter mélységben húzódó, hetvenöt kilométer kerületű, kör alakú alagút, amelyben protonok és antiprotonok keringenek ellentétes irányban, majdnem fénysebességgel. Amikor a részecskék ütköznek egymással, olyan energiaszintet hoznak létre, amilyet nem láttunk azóta, hogy az univerzum kora egymilliomod másodperc volt.” Az Isabella amerikai riválisa az európai CERN hadronütköztetőnek. Negyvenmilliárd dollárba került[1] a létrehozása, amit nem sajnált a kormányzat, hiszen valójában folytatódott a hidegháborús idők tudományos versengése, és Amerika úgy vélte, lemaradásban van.
A tudósok az Isabella elnevezésű szerkezettel akár a csillagászati fekete lyuk tulajdonságait is megfigyelhetik az eredetileg 2007-ben Blasphemy (Istenkáromlás) címen megjelent regényben. Hogy mennyire előbbre jár a képzelet a tudománynál, mutatja, hogy a fizikusoknak csupán 2022-ben sikerült Amszterdamban laboratóriumi körülmények közepette szimulálni egy miniatűr fekete lyukat, és ezzel igazolták Stephen Hawking angol elméleti fizikus 1974-es feltételezését a fekete lyukak sugárzási formájáról. Már csak ezért is érdemes volt visszanyúlni ehhez a viszonylag „régi” regényhez.
Az arizonai sivatagban, a navahó indián törzs ősi földjén működő berendezés célja az ősrobbanás-elmélet bizonyítása, amit egy népszerű televíziós prédikátor a kereszténység elleni támadásként tolmácsol híveinek, amit a Genezis (Teremtés könyve, Mózes első könyve), a vallás legszentebb könyvének cáfolati kísérleteként állít be. Persze nem mindegy, hogy a kormány erre a bizonyítási kísérletre negyvenmilliárd dollárt költött az adófizetők pénzéből, ám e rengeteg pénz árnyékában magánszemélyek is szívesen sütögetnék a pecsenyéjüket. Ennek érdekében kiválóan kamatoztatható a keresztény világ meggyőzése arról, hogy az Isabella a Jézus ellenségei által megtestesített istenkáromlás, ami az isteni teremtéssel szemben a „nagy bumm” és az evolúció elméletét hirdeti.
Preston regényében megtalálja a módját a kettő egyeztetésének. Miért ne lehetne a világot létrehozó ősrobbanás Isten eszköze a teremtésre, az isteni gondolat fizikai megvalósulása – veti fel a lehetőséget. Ennek az elgondolásnak mintegy alátámasztásául szólítja meg a részecskegyorsító működését tesztelő tudóscsoport tagjait egy magát jobb híján Istenként meghatározó entitás az Isabellán belül képződött tér-idő hasadék közepén megjelent adatfelhőből. Az emberekkel a számítógépeken keresztül kommunikáló létforma mindazt tudja, amit a tudósok tudhatnak, meg azt is, amit gondolhatnak, ám a lét végső kérdéseire neki sincsen válasza, beismeri, bizonyos dolgok előtte sem ismertek, mint a létezés célja például, és éppen ezáltal tűnik emberarcú Istennek, és ezáltal kerül képbe a mesterséges intelligencia megjelenésének lehetősége.
Csakhogy gigantikus csalás húzódik meg a háttérben.
Hogy valami nem stimmel a dologban, az illetékes, a projektet felügyelő kormányhivatalnok is sejti, és kíváncsisága kielégítése érdekében a tizenkét tudós megfigyelése céljából egy beépített ügynököt küld a helyszínre, Wyman Ford személyében – aki egykori CIA-ügynök, antropológus, kibernetikus. Felesége halálát követően egy ideig kolostorban élt, majd magánvállalkozásba kezdett a saját biztonsági és hírszerző cégén belül. Álcázó feladata a kapcsolattartás a helyi navahó indiánokkal, hiszen kezdő antropológusként már járt köztük, ráadásul az indiánok aggódnak a földjükön folyó kísérlet miatt, tiltakoznak ellene, őket kellene Fordnak észérvekkel leszerelnie. Az igazi bajt és a valós fenyegetést nem az indiánok jelentik, hanem egy nyerészkedő üzletember által feltüzelt vallási közösség, a keresztény fundamentalisták, akiket egy televíziós prédikátor a távolból, egy missziós igehirdető pedig a helyszínen lázít. Az első képmutató, az utóbbi elvakult, végtére mindketten elvetemültek. A fundamentalista keresztények, akik szerint még a katolikusok sem igaz hívők, hanem bálványimádók, vérszomjas hordaként indulnak az Isabella berendezéseinek megsemmisítésére, hiszen szerintük a projekt és az azt vezető tudósok szentségtörést követnek el. A csőcselék elszabadul, és apokalipszist rendez a sivatagi hegyfennsíkon. Az egyoldalú vallásháborúnak több tudós és rengeteg haragvó hívő áldozatul esik, az indiánok pedig tudják, hol, melyik oldalon a helyük. A modern Armageddon, Isten seregei és az Antikrisztus végső összecsapásának túlélő tudósai elhiszik, hogy találkoztak Istennel, aki új vallás népszerűsítésével bízza meg őket, aminek alapja a tudomány, célja pedig – leegyszerűsítve – a magasabb evolúciós szintre lépés. Egyedül Ford marad szkeptikus az új vallással szemben, de ő nem tudós, ráadásul ismert előtte az L. Ron Hubbard sci-fi író által 1954-ben alapított szcientológia mintájára elképzelt új vallás új prófétáit elbűvölő csalás módszere, ezen túlmenően hívő katolikus, és Preston több regényében is szerepet kap majd (Becsapódás, A Kraken-küldetés). Az Égi jelekben nem tündököl, mindössze egy érdekes figura.
Nem is rá van kihegyezve a történet, sokkal fontosabb szereplő a tudomány és a vallás, az ármány, a vakbuzgóság, az ember manipulálhatósága, a csőcselék pszichológiája. Nem bántam meg, hogy visszanyúltam egy tizenöt évvel ezelőtt született regényhez, izgalmas, fordulatos, néhány töltelékfejezet kivételével lebilincselő, fordulatos, olykor meglepő és belső nyugtalanságot, majdhogynem rémületet keltő.
[1] Érdemes megemlíteni, hogy a Holdra szállást előkészítő Apollo-program (1961–1972) mai árfolyamon számolva 140 millió dollárba került, a jelenleg is futó Artemis-program, amelynek célja ismét emberek feljuttatása a Holdra, „mindössze” 93 milliárd dollárjába kerül az adófizetőknek.
Douglas Preston: Égi jelek. Fordította Gieler Gyöngyi. General Press Kiadó, Budapest, 2009
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.