Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt pragmatikus cél gyanánt új energiaforrásokat felfedezni az emberiség rendelkezésére álló energiakészletek pótlására.
Preston regényében az Isabella névre keresztelt projekt központi szereplője a világ leghatalmasabb részecskegyorsítója. „Az Isabella alapjában véve egy száz méter mélységben húzódó, hetvenöt kilométer kerületű, kör alakú alagút, amelyben protonok és antiprotonok keringenek ellentétes irányban, majdnem fénysebességgel. Amikor a részecskék ütköznek egymással, olyan energiaszintet hoznak létre, amilyet nem láttunk azóta, hogy az univerzum kora egymilliomod másodperc volt.” Az Isabella amerikai riválisa az európai CERN hadronütköztetőnek. Negyvenmilliárd dollárba került[1] a létrehozása, amit nem sajnált a kormányzat, hiszen valójában folytatódott a hidegháborús idők tudományos versengése, és Amerika úgy vélte, lemaradásban van.
A tudósok az Isabella elnevezésű szerkezettel akár a csillagászati fekete lyuk tulajdonságait is megfigyelhetik az eredetileg 2007-ben Blasphemy (Istenkáromlás) címen megjelent regényben. Hogy mennyire előbbre jár a képzelet a tudománynál, mutatja, hogy a fizikusoknak csupán 2022-ben sikerült Amszterdamban laboratóriumi körülmények közepette szimulálni egy miniatűr fekete lyukat, és ezzel igazolták Stephen Hawking angol elméleti fizikus 1974-es feltételezését a fekete lyukak sugárzási formájáról. Már csak ezért is érdemes volt visszanyúlni ehhez a viszonylag „régi” regényhez.
Az arizonai sivatagban, a navahó indián törzs ősi földjén működő berendezés célja az ősrobbanás-elmélet bizonyítása, amit egy népszerű televíziós prédikátor a kereszténység elleni támadásként tolmácsol híveinek, amit a Genezis (Teremtés könyve, Mózes első könyve), a vallás legszentebb könyvének cáfolati kísérleteként állít be. Persze nem mindegy, hogy a kormány erre a bizonyítási kísérletre negyvenmilliárd dollárt költött az adófizetők pénzéből, ám e rengeteg pénz árnyékában magánszemélyek is szívesen sütögetnék a pecsenyéjüket. Ennek érdekében kiválóan kamatoztatható a keresztény világ meggyőzése arról, hogy az Isabella a Jézus ellenségei által megtestesített istenkáromlás, ami az isteni teremtéssel szemben a „nagy bumm” és az evolúció elméletét hirdeti.
Preston regényében megtalálja a módját a kettő egyeztetésének. Miért ne lehetne a világot létrehozó ősrobbanás Isten eszköze a teremtésre, az isteni gondolat fizikai megvalósulása – veti fel a lehetőséget. Ennek az elgondolásnak mintegy alátámasztásául szólítja meg a részecskegyorsító működését tesztelő tudóscsoport tagjait egy magát jobb híján Istenként meghatározó entitás az Isabellán belül képződött tér-idő hasadék közepén megjelent adatfelhőből. Az emberekkel a számítógépeken keresztül kommunikáló létforma mindazt tudja, amit a tudósok tudhatnak, meg azt is, amit gondolhatnak, ám a lét végső kérdéseire neki sincsen válasza, beismeri, bizonyos dolgok előtte sem ismertek, mint a létezés célja például, és éppen ezáltal tűnik emberarcú Istennek, és ezáltal kerül képbe a mesterséges intelligencia megjelenésének lehetősége.
Csakhogy gigantikus csalás húzódik meg a háttérben.
Hogy valami nem stimmel a dologban, az illetékes, a projektet felügyelő kormányhivatalnok is sejti, és kíváncsisága kielégítése érdekében a tizenkét tudós megfigyelése céljából egy beépített ügynököt küld a helyszínre, Wyman Ford személyében – aki egykori CIA-ügynök, antropológus, kibernetikus. Felesége halálát követően egy ideig kolostorban élt, majd magánvállalkozásba kezdett a saját biztonsági és hírszerző cégén belül. Álcázó feladata a kapcsolattartás a helyi navahó indiánokkal, hiszen kezdő antropológusként már járt köztük, ráadásul az indiánok aggódnak a földjükön folyó kísérlet miatt, tiltakoznak ellene, őket kellene Fordnak észérvekkel leszerelnie. Az igazi bajt és a valós fenyegetést nem az indiánok jelentik, hanem egy nyerészkedő üzletember által feltüzelt vallási közösség, a keresztény fundamentalisták, akiket egy televíziós prédikátor a távolból, egy missziós igehirdető pedig a helyszínen lázít. Az első képmutató, az utóbbi elvakult, végtére mindketten elvetemültek. A fundamentalista keresztények, akik szerint még a katolikusok sem igaz hívők, hanem bálványimádók, vérszomjas hordaként indulnak az Isabella berendezéseinek megsemmisítésére, hiszen szerintük a projekt és az azt vezető tudósok szentségtörést követnek el. A csőcselék elszabadul, és apokalipszist rendez a sivatagi hegyfennsíkon. Az egyoldalú vallásháborúnak több tudós és rengeteg haragvó hívő áldozatul esik, az indiánok pedig tudják, hol, melyik oldalon a helyük. A modern Armageddon, Isten seregei és az Antikrisztus végső összecsapásának túlélő tudósai elhiszik, hogy találkoztak Istennel, aki új vallás népszerűsítésével bízza meg őket, aminek alapja a tudomány, célja pedig – leegyszerűsítve – a magasabb evolúciós szintre lépés. Egyedül Ford marad szkeptikus az új vallással szemben, de ő nem tudós, ráadásul ismert előtte az L. Ron Hubbard sci-fi író által 1954-ben alapított szcientológia mintájára elképzelt új vallás új prófétáit elbűvölő csalás módszere, ezen túlmenően hívő katolikus, és Preston több regényében is szerepet kap majd (Becsapódás, A Kraken-küldetés). Az Égi jelekben nem tündököl, mindössze egy érdekes figura.
Nem is rá van kihegyezve a történet, sokkal fontosabb szereplő a tudomány és a vallás, az ármány, a vakbuzgóság, az ember manipulálhatósága, a csőcselék pszichológiája. Nem bántam meg, hogy visszanyúltam egy tizenöt évvel ezelőtt született regényhez, izgalmas, fordulatos, néhány töltelékfejezet kivételével lebilincselő, fordulatos, olykor meglepő és belső nyugtalanságot, majdhogynem rémületet keltő.
[1] Érdemes megemlíteni, hogy a Holdra szállást előkészítő Apollo-program (1961–1972) mai árfolyamon számolva 140 millió dollárba került, a jelenleg is futó Artemis-program, amelynek célja ismét emberek feljuttatása a Holdra, „mindössze” 93 milliárd dollárjába kerül az adófizetőknek.
Douglas Preston: Égi jelek. Fordította Gieler Gyöngyi. General Press Kiadó, Budapest, 2009
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon.
Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara.
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is.
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.
A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt
„A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére” (5.) ‒ olvashatjuk Légrádi Gergely legújabb regényének elején. Ennek ellenére kivétel nélkül mindegyik szereplő a múlton töpreng, egészen pontosan azon a múlton, amelyet nem ismernek eléggé, csak feltételezéseik vannak róla. Mindannyian a saját múltjukat szeretnék megismerni, feldolgozni vagy éppen elfelejteni, ki-ki a maga módján: kérdések feltevésével, a ki nem mondott szavak, történetek papírfecnikre való lejegyzetelésével, a múlt sötét árnyainak háttérbe szorításán, elfeledésén munkálkodva.
A Cerkabella Könyvkiadó Macskák Mesés könyve címmel figyelemre méltó válogatást adott közre a macskairodalom színe-javából. Lovász Andrea szerkesztő negyven mesét, verset és regényrészletet gyűjtött ebbe az impozáns kiadványba, amelyben a nagy klasszikusoktól a kortárs alkotásokig sokféle írás kapott helyet. Közös vonásuk, hogy a maguk nemében mindegyik irodalmi bravúr, valamint az azonos központi szereplőjük, azaz főhősük: őfelsége, a macska.