Douglas Preston kedveli a világvégével foglalkozó témákat, szívesen szerepeltet egykori és még aktív titkos ügynököket. A Kraken-küldetésben e két dolog bejött neki, a többivel nem remekelt. A tudományos fantasztikumhoz köthető kezdet után akciótörténetbe vágott, majd végül egy szirupos családi moziba vitte olvasóját, aki nem rágta körmét izgalmában, hanem laza unalommal ropogtatta a pattogatott kukoricát a képzeletbeli nézőtéren.
A pergős regényben minden a Dorothynak nevezett mesterséges intelligencia, számítógépes program körül és miatt történik. A mesterséges intelligencia (MI) a könyv megírásakor még új fogalomnak számított, később születtek jobb MI-könyvek, például M. G. Wheaton Emily örök című alkotása, amelynek bemutatására még sort kerítek ezeken a hasábokon. A két regényben annyi a hasonlóság, hogy mind Dorothy, mind Emily kezdetben érdektelen a civilizáció fennmaradásában.
Preston könyvében szerepel egy informatikus zseni, aki nő, szőke és elragadó. Van egy másik IT-programozó bűvész, aki elhanyagolt, ápolatlan, gyáva, érzékeny, és a rossz oldalon áll. A jó oldalt a kiszolgált CIA-ügynök erősíti. Szerepelnek még: egy 14 éves fiú, aki autóbalesetben elveszítette a lábfejét, így összetörtek a szörfözésről szőtt álmai, apja, aki robotokat épít gyermeke vigasztalására, anyja, aki képtelen kiheverni, hogy a balesetkor ő vezette a járművet, noha a balesetet a másik sofőr okozta. A rossz oldalon egy, a tőzsdén számítógépes algoritmusokkal nyerészkedő üzletember áll, szolgálatában egy bérgyilkos kirgiz testvérpárral (minek egy fehér galléros, Wall Street-i pénzembernek, brókernek bérgyilkos a fizetési listáján?). A történet bonyolítását segíti egy pofátlan rendőr, egy jóhiszemű és hatalmát villogtató politikus, aki helyére teszi a kakaskodó seriffet, meg el ne felejtsem, az Amerikai Egyesült Államok elnöke.
Dorothyt a NASA megbízásából hozta létre a szőke szupertudós, Melissa Sepherd, azért, hogy lehetséges életformát keressen a Szaturnusz legnagyobb holdját, a Titánt uraló Kraken-tengeren. A Föld és a Titán közti távolság miatt a felfedezőútra szánt szondának nem küldhettek valós idejű parancsokat és utasításokat, a várható problémákat a mesterséges intelligenciának önállóan kellett (volna) megoldania, ezért a gondolkodásának az emberéhez hasonlónak kellett lennie, a vizuális és auditív élményeket az informatika nyelvén kezelnie. Dorothy viszont nem jutott el a Titán metánóceánjába, megragadt a Földön, test nélkül, dühösen bolyongott az interneten. Ennél többet aligha mondhatnék el a történetből anélkül, hogy lelőném a poént.
A regény első harmada az űrexpedíció előkészítésével és Dorothy felkészítésével foglalkozik, ezt a sci-fi bevezetőt igencsak megterhelik a tudományos részletek, de legalább lekötik az olvasó figyelmét. Itt szabadul el a mesterséges intelligencia, amely mindent ellenségesnek érez, az internet világát vizuálisan tapasztalja meg, amikor nyomára bukkannak, mobiltelefonon, majd egy robot processzorában rejtőzködik. Ez a momentum már átvezet a regény második egységébe, az üldöző-menekülő események közé. Mozgalmas fejezetek sorjáznak, Douglas Preston mindig kifundál olyan csavarokat, amelyek élénkítik a cselekményt. A mesterséges intelligencia tanulékony, érdekes módon akkor nyeri vissza az emberek iránti bizalmát, amikor a legvadabbul üldözik, bűnözők és a hadsereg is szívesen rátenné a kezét. Nem akarja már megsemmisíteni a földi világot, sőt együttműködő és segítőkész. Ebbe alaposan belejátszik valószínűtlen kapcsolata a rokkant kisfiúval. Ennek ábrázolása szentimentális érzelmeket, rokonszenvet vált ki az olvasóból, ám én nem vagyok vevő az érzelgős történetekre. A szerző itt is igyekszik fenntartani a thriller izgalmát, de leül a történet. Ha lehet, innentől tovább veszít vonzásából a regény. Mintha nem ugyanaz a Preston írta volna, aki Lincoln Child világhírű, alkalmi szerzőtársával olyan regényeket adott ki a keze alól, mint a Jég alatt vagy a Vérvörös part.
A regény végét mintha egy kivénhedt hollywoodi, a happy endnél megrekedt forgatókönyvíró mondta volna tollba, csöpög róla a cukormáz. Ha eddig nem volt kellően hiteltelen a történet, itt azzá válik, mint a banditák közt rendet rakó, a naplementébe belelovagló cowboy nagyszüleink és szüleink mozijában. Csodálom, hogy eddig nem filmesítették meg.
A szerzőről: Douglas Jerome Preston 1956-ban született Massachusetts államban, tanulmányait Kaliforniában végezte. Több szakmába is belekóstolt, végül a regényírásnál kötött ki. Állandó karaktere Wyman Ford, Aloysius Pendergast, Vincent D’Agosta, Gideon Crew és Nora Kelly. Több regényéből filmet rendeztek. Különösen gyümölcsöző Lincoln Child techno-thriller és horrorszerzővel való együttműködése.
Douglas Preston: A Kraken-küldetés. Fordította: Seregi Márton. General Press, Budapest, 2017
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.