Recenzió Cserna-Szabó András Zerkó – Attila törpéje című regényéről
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen. Cserna-Szabó nem először nyúl történelmi témához, de például a Sömmi. című Rózsa Sándor-regényében valahogy kevesebb a trágár beszéd. Talán azért, mert a Zerkóban első szám első személyben íródott a mű, talán másért, talán mert a szerző beleszeretett ebbe a jó kis pesti stílusba – ezt már döntse el az olvasó. A mű jó része a Krisztus utáni ötödik században játszódik, az egykori Római Birodalom területén. A történelmi Zerkóról amúgy rettentő keveset tudunk, legtöbbet még Komjáthy István ír róla a Mondák könyvében Cerkó néven, de hát az irodalom, kitaláció. Az ókori Priszkosz rétor emlegeti őt Zerkónként beszámolójában, miután Attilánál járt a bizánci császár követeként.
A törpe gnóm, mulatságos figura, akin a nagyra nőtt „normális" emberek természetesen mindig is derülnek, későbbi korokban cirkuszban mutogatják őket. Ugyanakkor szomorú is, mint minden bohóc. Tisztában van szellemi fölényével, emberi értékeivel, míg a hatalmasok, az uralkodók az igazi erkölcsi törpék. A bolond-bohóc ugyanakkor fontos ellenpont is a szakrális királyok számára, tükörkép ő, az élet fonák oldalának megmutatója. Neki mindent szabad, amit más alattvalónak soha, ám a Damoklész-kard örökké ott függ a feje fölött, élete ki van szolgáltatva a király kényének-kedvének.
Cserna-Szabó megpróbálkozik ezzel a roppant feladattal, hogy egy ókori bolondot fessen le előttünk, és Zerkó át is megy a lét sok szörnyűségén, megtapasztalja a kiszolgáltatottság és az uralkodói gonoszság mélységes mély kútjait (hun feleségét Attila kutyái tépik szét, hímtagját levágják, őt magát többször ketrecbe, illetve börtönbe zárják), de valahogy a lelkének rezdüléseit, mélységeit a szerzőnek nem sikerül igazán erősen megragadnia. Az olvasónak úgy tűnik, mintha egy ma játszódó kalandregényt olvasna, melyben minden szereplő hitét vesztett, kiábrándult ember, csupán a túlélésre játszik, vagy ha hatalma van, akkor a mind nagyobb hatalomért és azzal járó érzéki örömökért küzd. Zerkó korábbi, hozzá hasonlóan szintén törpe feleségéről sem tudunk meg túl sokat azonkívül, hogy szexi és bájos, később pedig tönkrement a méltatlan életben, amire gazdái rákényszerítették.
A Sömmi.-ben Rózsa Sándor születésekor maga az ördög jelenik meg, hogy alkudjon a csecsemő lelkére, ez roppant abszurd és humoros felállás, a Zerkóban viszont nincs semmilyen túlvilági jelenség vagy szellem – mintha csak a mai transzcendenstől megfosztott élet tükörlépét látnánk okostelefonok és internet nélkül –, és Attila király temetéséről sem tudunk meg semmi olyant, amit eddig ne tudtunk volna. (A többi szereplőről sem.)
Kár az elszalasztott lehetőségekért, mert a magyar és a világirodalom kevésbé bővelkedik a bolond figurájának megmintázásában, üdítő kivételek a Mátyás király bolondjáról szóló mesék, Mikszáth Akli Miklósa vagy Shakespeare Lear királyában a bolond, aki ott abban a műben kulcsfigura.
„Kulcsregény” – írta a Zerkó Attila törpéjéről egy recenzens, de hogy minek a kulcsa, az nem derül ki sem a recenzióból, sem a regényből. „Félelmetes tudás van mögötte” – írja még ugyanaz a recenzens.
Az vitán felül áll, hogy a szerző ebben a kalandregényben (vagy pikareszk regény?) sok mindennek utánanézett. Saját bevallása szerint írás közben tele volt a lakása fala kifüggesztett jegyzetlapokkal, hiszen a kor rengeteg népéről, uralkodójáról, étkezési és egyéb szokásairól egyformán tudnia kellett. Mert térben is több földrészen játszódik a cselekmény, Észak-Afrikától Bizáncon át egészen a Tisza partjáig.
Az egyszerű kompilációt, az összeollózott Wikipédiát mégsem sikerült meghaladnia a szerzőnek. A Zerkó valamiért mégis érdekes. Talán a sodró stílus miatt, ami kétségkívül végigkíséri a művet, vagy a szintén a ma emberére jellemző túlélésre játszás miatt, ki tudja.
Ám amit mások humornak, vérbő szatírának írnak le, az valahogy erőltetettnek tűnik. Pedig Cserna-Szabónak van humora, a Sömmi. egyes jelenetein – lásd fentebb –, például az ördög átváltozásain Napóleonná vagy Mária Lujzává, az oldalát fogja az ember a nevetéstől.
Ráadásul mindenki ocsmányul beszél, a vandálok rómaiak, bizánciak, osztrogótok, vizigótok, a hunok legfőképpen. És közben mégis lírai mondatokat olvasunk szerelemről, életről és halálról. Valami nagy kavarás ez, amiről nem lehet egyszerűen megmondani, hogy jó-e vagy sem. Akár az a döglött halból készített mártás (garum), amit a regény elején egy görög halász készít el a rómaiaknak. „"Büdös, ez igaz, de isteni finom… az alantas a fenségessel mindig együtt jár, kispajtás.”
Elvarratlan szálat szintén találunk, mint például Zerkó gemmája, egy gyönyörű drágakő esetében, amit még kisfiú korában kap a görög halásztól a könyv első lapjain, hogy aztán ez az amulett soha többé ne kerüljön elő a további négyszáz oldalon.
No és: igen, szeretjük az ókort, nemcsak a hun vezér, Attila miatt, hanem mert ott is minden megvolt már, ami manapság, és ez a megállapítás mai szóval kifejezve nem egy nagy truváj. (Hogy maradjunk Cserna-Szabó stílusánál.) Már Spiró is megírta a Fogságban, előtte meg Madách a Tragédiában, és rajta kívül sokan mások a rengeteg hasonlóságot: volt kapitalizmus, globalizmus, kultúra, szellem, és züllés, pornográfia, abúzus egyszerre, akárcsak napjainkban. Nem véletlenül készült el az a rengeteg amerikai, európai, s ki tudja, még milyen áltörténelmi film a kezdetektől napjainkig, nem véletlenül próbálnak ma is hasonlókat gyártani szerte a Föld kerekén.
De talán valami mást is akart a szerző. És nem csupán a címadással (Zerkó, a törpe egyenlő Attilával). Tudatosan deheroizálni akarta a hun királyt, Attilát, és vele együtt a hun-magyar ősmondák üzenetét is. Cserna-Szabó egyik nyilatkozatában leszögezte: a magyarok ötszáz évvel a hunok után tűnnek fel a történelemben, ezért a két népnek semmi köze egymáshoz.
Azt hiszem, erre most nem kell válaszolnunk, hiszen számtalan ellenérvünk lehetne.
Máshol meg Lukács Györgyre hivatkozik, hogy a „nagy” filozófus szerint csak az jó történelmi regény, ami a mának szól. Lukács György, mint etalon? Akiről Faludy György ezt írta Levél Lukács Györgyhöz című versében: „Sajnálni csak a fiatalokat kell, kik rajongva figyelnek, elhiszik minden szavad, ők, kik a tőkés kloákák bűzét jól ismerik, de még a kommunista szennycsatornát nem szagolták soha.”
Szennycsatornát részben – ha nem is ez volt a cél –, tényleg sikerült teremteni a műben, ha nem is kommunistát. A Zerkó – Attila törpéjében Buda saját hányadékában fetrengő, folyamatosan röhögő részeges bunkó, Attila meg folyton üzekedni akaró agresszív bunkó. Bunkó Aetius, a római hadvezér, a vandál Gőiserrik király, Aszpar kelet-római hadvezér („szerethető, pacifista, homoszexuális fickó”), csak a görög hadvezér és császár Marcianus és egy Jayastithi nevű nepáli herceg nem az. Utóbbi a valóságban a történetnél vagy nyolcszáz évvel később uralkodott.
Ezenkívül a szereplők, élükön Zerkóval, folyamatosan idézgetnek Adytól, József Attilától, beszélnek Zétáról, a láthatatlan emberről, sőt még Hajnóczyt is megidézik, amikor a katonái által halálnak nevezett Marcianus, miután legyőzte a perzsákat, kilovagol Perzsiából.
Az olvasó talán akkor jajdul fel igazán, mikor ahhoz a részhez ér, ahol az utolsó római császár, Romulus Augustus lemondatása után kertészkedéssel tölti napjait, és egész Neapolis az ő dalát énekli, ami így végződik: „Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.”
Ezzel együtt – mint ahogyan azt már jeleztük – egészen szép és lírai (bár sokszor közhelyes) mondatok is megfogalmazódnak a regényben: „A pillanat nem tűnik el, mert van. Az élet nem pusztul el, mert van. Az egész világ van. Örök, isteni és halhatatlan. Görögnek lenni, annyi, mint ebben a halhatatlan és örök világban élni.”
És magyarnak lenni? A regényben nincs erre válasz. Csak sok-sok káromkodás van. Petőfi Sándor forog a sírjában.
Cserna-Szabó András: Zerkó – Attila törpéje. Helikon, 2022
