Az irodalomban jelen lévő diskurzus a testről egyre erőteljesebb. A titokzatosságba merülő test rengeteg szépirodalmi mű ihletforrásává vált. Fehér Csenge fiatal írónő A kibomló test című debütkötetében különleges elbeszélésmódot választ eme testkép ábrázolására.
A könyv három részre tagolódik, az első kettő ciklusszerűen a témák mentén egybegyűjti a novellákat, az utolsó viszont egy ciklus hosszának megfelelő elbeszélés lesz. A szerzőnő eltér a pályakezdők megszokott sémáitól – a kötetcím és cikluscímek a könyvben szereplő történetek címeinek egyikével sem azonos; ahhoz, hogy tökéletesen áthassa a novellák egészét újabb, átfogóbb címekre volt szükség, s így A kibomló test minden porcikájában összetartja a huszonegy elbeszélést.
Mink van, ha testünk van, és mivé leszünk nélküle? Miből lett a test és mivé válik nélkülünk? Hogyan érzékeljük a testbezártságot vagy miképp szabadulunk meg tőle? Ilyen kérdések sorozatára épülnek fel a történetek, amelyekben a tulajdonképpeni test mellett az elbeszélés is ugyanolyan érdemlegessé hangsúlyozódik. Ezek a testelbeszélések műfaji határok megbontásához vezetnek – s nemcsak szerkesztési szempontból látjuk, ahogy ezek a történetek a mese világába kalauzolnak minket, olvasókat, hanem intertextuális megoldások is erősítik ezt a vonalat: „A napra lehetett nézni, rám nem.” (A jáspisszemű báró)
A Vénákból halászháló című szövegegyüttes a testre akasztott súlyokat beszéli el – honnan indult a testi lét és merre tart: „Az anyja méhe túl szorosnak és túl dohosnak bizonyult a számára, a szél is folyton besüvített a lyukon, szegény Kálmán állandóan fázott odabent. Mikor végre nagy nehezen kimászott a húsból épült kriptából, az orvos a fagyás jeleit vélte felfedezni a testén.” (Egy éjszaka a jégszekrényben), illetve hogyan válik eggyé a gyökér és a hús: „Nézd közelebbről: a moha alatt pettyes csontok fehérlenek, a fák gyümölcsét ha szakítanád, viaszos héj helyett emberi bőrre tapintasz.” (Burjánzás)
A Szűzhártyából ablak folytatja ezt a tematikát, jobban mondva megkerüli azt, és a testben születő test kérdéseire fókuszál: „de a gyomra puffadt, egyre puffadt, egyre kerekedett. Először azt gondolta, lenyelt valamit. Érezte, hogy ez az izé mocorog odabent, hogy a hasfalát kaparássza apró karmaival. Olykor azt is hallani vélte, ahogy nyüszög. Belém bújt az ördög, hajtogatta. Csak a szerelem bújt beléd, röhögött az anyja. De nem érzett magában szerelmet sehol.” (Amit beléd raktak)
A kötet záróegysége a Csonteső, egy különálló novella, mely a mesei elemeket tekintve a legerőteljesebb: hínárhajú lány, kárókatonává változó nagymama és pikkely borította emberi testek szerepeltetésével bontakozik ki a cselekmény, mely éppoly rögös, végeláthatatlan, mint a testről alkotott képünk: „Túl nehéz vagy, hagy itt a tested, csak úgy vihetlek át. […] És a kincsek, a vér és a test a parton maradtak. Utóbbit egy ágra akasztva találták meg a víz fölött hintázva.” (Csonteső)
E kötettel a szerzőnő a testtapasztalat elbeszélhetőségének egy új megközelítésmódját szemlélteti, s bár cselekményben gazdag történetekről beszélünk, nem kell radikális határvonalakat szétrobbantani ahhoz, hogy Fehér Csenge első novelláskötetére azt is mondhassuk: ez tiszta költészet.
Jó prózáról akkor beszélhetünk, ha a történet mondatról mondatra szervesen épül fel, ha olvasás közben úgy érezzük, minden mondat egyetlen lehetséges folytatása az előzőnek, és mindegyik előbbre viszi a történetet. Regős Mátyás kisregényében jórészt ilyen mondatszerelvényeken utazunk Erdős Vili, egy érzékeny, fiatal fiú lelkivilágába.
A szerelem életünk központi témája. A társkeresés és a válás is. Meg a különböző emberi kapcsolatok, amelyek útvesztőjében bizony sokszor eltévedünk. Pedig ott keressük egymást, ebben a labirintusban, csak többnyire vagy helytelenül, vagy eredménytelenül. Ma már a virtuális tér is sok lehetőséget biztosít az ismerkedésre, párkereső platformok tömege nyújt reményt a magányosok számára – hogy aztán rendszerint onnan is további csalódásokkal forduljunk el.
A Bukolikatájban című verseskötet Borbély Szilárd 2009 és 2013 között írt verseinek posztumusz gyűjteménye, amelynek anyagát a számítógépes hagyaték képezte. Az esztétikus kiállítású könyv méltó lezárása egy komoly és mély költői-írói pályának. Nagy hang- és stílusváltással nem szembesülünk az olvasásakor, csak kisebb elmozdulásokkal, amelyek megsejtetik, hogy esetleg merre tartott volna tovább az életmű.
Kopriva Nikolett debütkötetét tavaly tarthatta először kezében az olvasó. A költőnő kifinomult verspoétikája az emberi lét feltárásának különböző útjait járja be, s egyben ez az énkeresés újfajta világértelmezésnek lesz az eredménye. Kopriva a verseiben felforgat, felkutat, kiönt és magába önt, világokat csúsztat egybe – azt mutatja meg, miként válik eggyé a természet és az ember létezése, hogyan nem lehet elképzelni az ént, keresi a múltban és jövőben jóslatként megmutatkozó álombeli járatok bugyrait.
„Nem készültem írónak. Az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra. Előbb azt hittem, szakmai ártalom, múló bolondéria csupán. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. Elmondásra váró történetekről. Olyanokról, amelyeket nekem kell szavakká formálnom, s amelyek engem is alakítanak közben. Idestova harminc esztendeje a saját bőrömön tapasztalom, hogy az irodalom útvesztő, óvóhely, játszótér. Pokol. Purgatórium. Paradicsom.”
Az idén 35. évfolyamába lépő Hitel folyóirat indulása egybeesett a nyolcvanas évek rendszerváltási mozgalmaival, mégpedig úgy, hogy – attól nem függetlenül – komoly igény mutatkozott egy szabad, értékelvű lap elindítására és működtetésére. Az elmúlt évtizedekben mindig rangos, komoly szerkesztőgárda által vezetett folyóirat jelenleg is a minőségi írások közlésének terepe, és eközben Papp Endre főszerkesztő vezetésével az elmúlt hónapokban formájában – mind a printlapban, mind az online térben – jelentősen megújult.
Varga Melinda József Attila-díjas költő nyolcadik kötete, a Tizenkét kagyló a női megélésekkel, ősszimbólumokkal való könnyed játék, mitikus keretbe helyezett útmutató a férfiaknak a nőkről. A szövegvilág – bár sok esetben nőalakjait Zeusztól eredezteti, testrészeiket Aphrodité örökségeként tartja számon – közel marad a hétköznapok nyers és gyakran kijózanító tapasztalatához.
Pataky Adrienn remek tanulmánykötete a szonettformát járja körül egy olyan irodalmi térben, amelyikre a szabadvers uralma jellemző, bár a szabadvers tapasztalataim szerint néhol az elfáradás jeleit mutatja. Ezért minden olyan elmozdulást üdvözülnünk kell, ami másfelé mutat ‒ ahogyan ezt a könyvet is.
Új Tragédia született! A madáchi mű – Az ember tragédiája – 20. századi folytatása. Egy alighanem ismeretlen szerzőtől, Józsa Péter Páltól.
Az új Tragédia is a tagadás, a NEM világa. Az a világ, amelyben csak halovány, alig hallható IGEN van. Valami ilyesmi: nem kell, nem szükségszerű rabszolgának lenni. S egy messzehangzó népdal: Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak. Szomorú, de szép.