Az emberi test működése megkérdőjelezhetetlenül kiszámíthatatlan. Többek között az utóbbi évek folyamán a test- és énkép széttöredezettségének tovább bomlása is a bizonytalanság növekedését eredményezte. Szabó Fanni első könyve, a Paraszomnia egy egyedi testnyelvet formált meg kötetnyi versgyűjteményének létrehozása során, amely egyszerre hívja fel a figyelmet a test és a nyelv kapcsolatára, ugyanakkor a nyelv materialitását is különböző megoldásokkal kapcsolja össze a testi funkciókkal.
A kötet egy szép ívet vonultat fel, a testpoétika bár erőteljes, de a költőnő hagy egy kellő távolságot és nem adja ki teljesen önmagát az olvasónak: „Megtanultam csendben maradni.” (Összekulcsolom nyakán a lábam), önmaga helyett csupán a verssorok beszélnek, s ez az anyagiság azon formáját erősíti, melyben a szubjektív én akaratlanul is elveszíthetőként, képlékenyként lesz meghatározva.
A kötetcím áthatja a kötet egészét, miközben kialakít egy átmeneti állapotot: a paraszomnia az alvási zavarra, magatartási és vegetatív jelenségekre használt fogalom, mely az alvás és az ébrenlét közti stádiumot érinti. A kötet versei ezt az átmenetet többször a (néhol torzított) teremtés történetéig vezetik vissza testi szerepek kérdéseire reflektálva: „Csontvelőből, / nem bordából teremti magát.” (Éva lebomlása)
Ezekben a versekben nemcsak az álom és ébrenlét, hanem asszociatív módon a halál és az élet ellentétpár is különféle formában jelentkezik; az általuk létrehozott versvilág pedig a félelem-érzés köré irányítja az értelmezési lehetőségeket. A versek kimondják: a normalitás elvesztése a félelem leggyakoribb kialakítója, s mindez elsősorban az önmagunk, a testünk irányításának megbicsaklásában keresendő. Minden érzelmi és ösztönös cselekvéssorozat a biológiai test működésével kapcsolható össze, s ha ez a kapcsolat valami oknál fogva irányíthatatlanná válik megbomlasztja a harmóniát s így a félelem átterjed az egész lényünkre. Ilyenformán a paraszomnia okozta félelemérzet érdekes hatalom-visszaszerzési megoldásokra kényszerít:
A kötet három ciklusra bomlik; az első a Pórázon sétáltatja ujjait című, melyben a lírai én a már említett két dimenzió között ingadozik, az álmon túli valóság tört részeit összebarkácsoló hang nem minden esetben tudja szilárdan megtartani az addig felépítettet: „Gerezdre hullik az egész, / héját szedik a világnak.” (Káosz)
Az ezt követő részt az Ismétlődő hatalom című versből kiragadott verssorral foglalja össze nagyon érzékien: Megtanít az Isten a tisztátalanra. A ciklus versei a nyelv materiális voltáról nem csak hogy beszélnek, hanem megmutatják azt. A paraszomnia következtében is létrejövő nyelvi elemek rendezetlensége azt érzékelteti, hogy sok esetben az általunk uralt nyelvet sem vagyunk képesek a szabályoknak megfelelően használni; ellenszegülése hibákkal és sérülésekkel telíti a nyelvi kódokat. A költőnő ezeket az irányíthatatlan nyelvi jelenségeket is olyan formán jeleníti meg, hogy egy izgalmas többértelmű jelentéssorozatot működtet a versekben. A cikluscímadó gondolat ellentmondásossága előrevetít egy lehetséges nyelvdefiníciót, s egyrészt arra is ösztökél, hogy a szabályok határai lazításra várnak, ne keretezzük be az ember azon részeit, amelyekről mi magunk is oly keveset tudunk.
Az utolsó s egyben leghosszabb ciklusban, a Paraszomniában ugyan a nyelvi formák a helyükre kerülnek, viszont az összhang korántsem lesz teljes:
úgy tűnik egy örökös körforgásba botlottunk, mely a bomlás tükrözéseként azt hirdeti: ahhoz, hogy minden működőképes legyen elölről kell kezdeni az egészet.
Szabó Fanni kötete nemcsak egy egyedi hanggal ékesíti a kortárs irodalmat, hanem létrehoz egy olyan nyelvtesttel ellátott versvilágot, melyben az ember fizikális léte sokkal bonyolultabb és ijesztőbb, a szürrealitás ködfátyolában terjengő mindennapok, a lecsupaszított szubjektum bent ragad a paraszomniák világában, és a sok kérdés közül arra is keresi a választ: a testem valóban én vagyok?
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.