Ilyés Krisztinka: A testem én vagyok? – Szabó Fanni Paraszomnia című verseskötetéről

2022. május 20., 09:46

Az emberi test működése megkérdőjelezhetetlenül kiszámíthatatlan. Többek között az utóbbi évek folyamán a test- és énkép széttöredezettségének tovább bomlása is a bizonytalanság növekedését eredményezte. Szabó Fanni első könyve, a Paraszomnia egy egyedi testnyelvet formált meg kötetnyi versgyűjteményének létrehozása során, amely egyszerre hívja fel a figyelmet a test és a nyelv kapcsolatára, ugyanakkor a nyelv materialitását is különböző megoldásokkal kapcsolja össze a testi funkciókkal.

A kötet egy szép ívet vonultat fel, a testpoétika bár erőteljes, de a költőnő hagy egy kellő távolságot és nem adja ki teljesen önmagát az olvasónak: „Megtanultam csendben maradni.” (Összekulcsolom nyakán a lábam), önmaga helyett csupán a verssorok beszélnek, s ez az anyagiság azon formáját erősíti, melyben a szubjektív én akaratlanul is elveszíthetőként, képlékenyként lesz meghatározva.

A kötetcím áthatja a kötet egészét, miközben kialakít egy átmeneti állapotot: a paraszomnia az alvási zavarra, magatartási és vegetatív jelenségekre használt fogalom, mely az alvás és az ébrenlét közti stádiumot érinti. A kötet versei ezt az átmenetet többször a (néhol torzított) teremtés történetéig vezetik vissza testi szerepek kérdéseire reflektálva: „Csontvelőből, / nem bordából teremti magát.” (Éva lebomlása)

Ezekben a versekben nemcsak az álom és ébrenlét, hanem asszociatív módon a halál és az élet ellentétpár is különféle formában jelentkezik; az általuk létrehozott versvilág pedig a félelem-érzés köré irányítja az értelmezési lehetőségeket. A versek kimondják: a normalitás elvesztése a félelem leggyakoribb kialakítója, s mindez elsősorban az önmagunk, a testünk irányításának megbicsaklásában keresendő. Minden érzelmi és ösztönös cselekvéssorozat a biológiai test működésével kapcsolható össze, s ha ez a kapcsolat valami oknál fogva irányíthatatlanná válik megbomlasztja a harmóniát s így a félelem átterjed az egész lényünkre. Ilyenformán a paraszomnia okozta félelemérzet érdekes hatalom-visszaszerzési megoldásokra kényszerít:

„alvajáró hasonmásaink mögött vonulunk,
követjük őket, utánunk ének, a hatalom kezében
tartom el őket magamtól, hogy elérjem az ént”
(Rétegek).

A kötet három ciklusra bomlik; az első a Pórázon sétáltatja ujjait című, melyben a lírai én a már említett két dimenzió között ingadozik, az álmon túli valóság tört részeit összebarkácsoló hang nem minden esetben tudja szilárdan megtartani az addig felépítettet: „Gerezdre hullik az egész, / héját szedik a világnak.” (Káosz)

Az ezt követő részt az Ismétlődő hatalom című versből kiragadott verssorral foglalja össze nagyon érzékien: Megtanít az Isten a tisztátalanra. A ciklus versei a nyelv materiális voltáról nem csak hogy beszélnek, hanem megmutatják azt. A paraszomnia következtében is létrejövő nyelvi elemek rendezetlensége azt érzékelteti, hogy sok esetben az általunk uralt nyelvet sem vagyunk képesek a szabályoknak megfelelően használni; ellenszegülése hibákkal és sérülésekkel telíti a nyelvi kódokat. A költőnő ezeket az irányíthatatlan nyelvi jelenségeket is olyan formán jeleníti meg, hogy egy izgalmas többértelmű jelentéssorozatot működtet a versekben. A cikluscímadó gondolat ellentmondásossága előrevetít egy lehetséges nyelvdefiníciót, s egyrészt arra is ösztökél, hogy a szabályok határai lazításra várnak, ne keretezzük be az ember azon részeit, amelyekről mi magunk is oly keveset tudunk.

Az utolsó s egyben leghosszabb ciklusban, a Paraszomniában ugyan a nyelvi formák a helyükre kerülnek, viszont az összhang korántsem lesz teljes:

„Meg kellene halni
és szétverni a világot,
darabjaira tépni, hogy újra összevarrd.”
(Lakótelepi trambulin),

úgy tűnik egy örökös körforgásba botlottunk, mely a bomlás tükrözéseként azt hirdeti: ahhoz, hogy minden működőképes legyen elölről kell kezdeni az egészet.

Szabó Fanni kötete nemcsak egy egyedi hanggal ékesíti a kortárs irodalmat, hanem létrehoz egy olyan nyelvtesttel ellátott versvilágot, melyben az ember fizikális léte sokkal bonyolultabb és ijesztőbb, a szürrealitás ködfátyolában terjengő mindennapok, a lecsupaszított szubjektum bent ragad a paraszomniák világában, és a sok kérdés közül arra is keresi a választ: a testem valóban én vagyok?