A valóság paraméterei mögül – recenzió Vöröskéry Dóra A pozitív egész számok jelentéktelenségéről című novelláskötetéről
A mese mint epikai műfaj az írásbeliség előtti időszakot jellemző mítoszokból és legendákból nőtte ki magát. A népi hiedelmek keveredésével egyértelművé válik, hogy elsősorban a felnőtt korosztályt célozta meg olvasó-, illetve hallgatóközönségeként. A 21. század nem enged a változatlanságnak, így az irodalom minden ágazata újításokkal jellemezhető. A mese ugyan már az előző évszázadban váltott egyet a célközönségén, viszont mára sok esetben zavarossá, kibogozhatatlanná és legtöbbször kétértelművé is válik. Az új műfajok bekerülése az amúgy is egyre halmozódó írói lehetőségek közé új utakat nyitott meg a meseábrázolás tekintetében. Mára már a leeegyszerűsített, közismert varázselemekkel dúsított, pozitív végkicsengésű irodalmi (illetve népi gyűjtő-) munkákat elnyomják a mitológia, a fantasy és a sci-fi sajátosságaiból kikevert újszerű stílusok. Az irodalomban érzékelhető átalakulási módszerek a befogadási igényekkel párhuzamosan reflektálnak a világ felgyorsult és szemkápráztató fejlődésére. A mesevilág szereplőinek és eszközeinek java átköltözött a virtuális térbe, s bár a mesekönyv nyomtatása még korántsem maradt annyiban, az igényesség egyre kevésbé meghatározó tulajdonsága. Ezek a fordulatok pedig az olvasó- és a nézőközönség cseréjét, keveredését is okozták.
A társadalomnak szüksége van a túlvilági hitre, amelyek vallásokra és azok alfajaira, nemritkán az azokkal szembemenő jelenségekre koncentrálódik – s mindez a misztikummal szőtt légkör éleszti újra a számunkra kedves (de egyre komplikáltabb) mesevilágot. A jó és gonosz ellentétpáros szövegszervező elemként egy illúziószerű, viszont a tanulságos, tanító jellegéből adódóan emberközeli világot hoz létre a sorok mögött. Épp az utóbbi megközelítés az, amely az újonnan megszülető mesevilágot olyannyira átformálja. A kor társadalmához igazodva bekerülnek olyan, eddig ismeretlen elemek is, amelyek valamelyest a tudomány határmezsgyéjén helyezkednek el, s így a király- és állatmeséket – amelyek többnyire a legenda műfajából erednek – a robotika váltja fel. Ezt igazolja a filmipart telítő robotos filmek története, amelyek gyakorlatilag összemosódnak a sci-fivel is.
Az, hogy mire vágyik az ember irodalmi észlelő- és érzékelőbimbója, már egy másik kérdéskörre vetíti mindezt: a mese újjáéleszt bennünk valami lényegit s ezáltal kikapcsolódnak azok a szerveink, amelyek keresik a tudatos és logikus meghatározásokat.
Ezért szerethetjük Vöröskéry Dóra írástechnikáját, hiszen minden erejével azon dolgozik, hogy művei olvasása alatt kiléphessünk a valóság paraméterei mögül és kényünk-kedvünk szerint használhassuk képzelőerőnket.
Az írónő különlegességét a második novelláskötetében, A pozitív egész számok jelentéktelenségéről című alkotásában is felfedezhetjük. A mesés és természetellenes elemekkel teletűzdelt könyv novellái alighanem a felnőtt korosztályt szólítják meg – így az sem meglepő, hogy Vöröskéry nem távolodik el a valóvilág eszközeitől és helyszíneitől. Egy-egy szokatlannak tűnő esemény a színházban, a munkahelyen vagy akár a családi ház falain belül éri utol a főhősöket.
A könyv kettős tagoltsága részint visszautal a címben megjelenő jelzőre, hiszen mindkét ciklusban különböző történetek mesélnek a mágia és a fantázia, a tudomány és a hit kivételes kapcsolatairól. Ugyanígy mindkettőben vannak olyan elbeszélések is, melyek nélkülözik a varázslatért felelős eszköztárat: a házasságtörő Coline-al (Zöld fények) és a kis Anja (Anja) önző, figyelemközpontú viselkedésével kikerekedtek olyan szövegek is, amelyeket a csodás elemek sem tudtak volna visszatéríteni az erkölcsi normák sorába.
A varázslat gonosz és jó formája néhol egymásba ütközik – sokszor már nem is a mágiával, hanem az egyre emberközelibb, de még mindig lehetetlennek tűnő tudományos kísérletekkel találjuk szembe magunkat, így a csodás eszközök helyett a fokozatosan fejlődő tudományágak veszi át az uralmat. A modern Prométheusz című novellában Eszter és Microsoft Szabolcs, a mesterséges intelligencia morbid, de egyre megvalósíthatóbb kapcsolata erősíti ezt a szálat. Mindeközben ott van az a vonal is, amikor az ember és az emberfeletti törvények összjátékából merítkezünk: az élet és az életadás maga a csoda, viszont ez sokszor egybefonódhat egy élet kioltásával – ez történik Az ötödik című rövidpróza elbeszélőjével is.
Úgy kizökkenni a világból, hogy közben mégis benne maradjunk, sokszor lehetetlen próbálkozásnak tűnik. A kötet műfaji definiálhatóságát tekintve itt sokkal komplexebb feladatról van szó, viszont az körvonalazódni látszik, hogy Vöröskéry megteremti azt a légkört, amelyre csak a mese képes, s azt a közeget, ahova az emberek csakis a mesén keresztül juthatnak el.
Kritikai szemmel egy novelláskötet teljes egészében, szerkesztésileg és kompozícióját tekintve is megfigyelhetővé, sőt vizsgálható, elemezhető anyaggá válik. Ilyenkor viszont az adott könyv funkcióját is érdemes előtérbe helyezni: egyes novelláskötetek szerkesztése nem feltételezi a bennük összegyűjtött prózák abnormális egymáshoz kapcsolhatóságát. A mesegyűjteményekből álló gyerekkönyvek sem egyetlen félnapi olvasást igényelnek, hanem napi élményt szolgálnak, viszont épp ez az a pont, ami lehetővé teszi a legkülönbözőbb szövegek egy csokor alá szervezését is. Vöröskéry ugyan a Röpképtelen madarak című munkájával aratott nagy sikert, nem lehet az új kötetet sem csakis a sikerkönyv árnyékában vizsgálni. Tekintsünk el attól – s bár a megfigyelés helytálló – a ténytől, hogy nem mutat újdonságot, illetve újszerű hangot az előző novellagyűjteményhez képest. Az írónő második kötete a maga módján – s talán nem a viszonyrendszerek sokszínűségében – állja meg a helyét az irodalompalettán, és nyújtja azt az olvasóközönségének, mely egyszerre szórakoztat és bemutat, hiszen a könyvben szereplő valamennyi kispróza lenyomatát képezi a társadalom jelenlegi gondolatvilágának, vágyának egy részéről.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.