Az emberiség legnagyobb feladata – ami egyben az önmegismeréshez vezető út első állomása is – a történelmi múlt köré fonódó rejtélysorozat szétdarabolása, megtisztítása. A jelen meghatározottsága mindig az előző korok vizsgálatában lesz értelmezhető – s csakis akkor tudunk rájönni egyes jelenségek kialakulásának vagy éppen az eltűnőben lévő folyamatnak az okára, ha a fenomén gyökeréig ássuk vissza magunkat. A lehetséges vizsgálópontok homályosságában szükségünk van arra az emberi tudatra, mely a mindenkori én mozgatórugóját keresi. A szubjektum jelenléte lélegeztetőgépen tartja a régmúlt valamennyi szegmensét – a kíváncsi jellegéből fakadóan pedig a maradék újraélesztésével is megpróbálkozik. A tudásvágy és az önmegvalósulás iránti sóvárgás bevonzza mindazokat a lépéseket, melyeket a történelmi kutatások előfutáraiként ismerhetünk.
Az énkép legfontosabb tulajdonsága a viszonyrendszerekben keresendő: a valahova és a valakihez tartozás – a valamiből létrejött állapot. Minden vizsgálattípus valamilyen formában a következményeken túl a visszavezethetőségre koncentrálódik – az ok-keresés az én-lét biológiai és szellemi körülhatároltságán túl eljut az élet beágyazott írmagjáig: az önismeret teljes leképzése lehetetlen küldetésnek számít a hátunk mögötti út eltakarásával. A „Ki vagyok én?” kérdés magával hozza azokat a szerteágazó íveket, melyek kiterjedhetnek egy ember családi körére, de akár az egész emberiségre.
Az irodalom egyes periódusainak lenyomata társadalmi kórképpel szolgál – ezek a szövegek segítenek értelmezni az adott korszak társadalmi helyzetét, de sok esetben a jelenünkben érzékelt kihatásokat is. A világháborúk és a rohamos fejlődési ráták valaminek a következményeként interpretálódnak, a bolygónk pusztulóban lévő állapota, ez a visszafordíthatatlan folyamat körkörösen visszaér oda, ahonnan elindultunk: mint eredmény az előző események foganatjaként. Semmi sem véletlen; a múlt egyes darabjai – ismeretlenségük ellenére is – hozzánk tartoznak. Az én feltárása nem kikerüli ezt az idegennek hitt halmazt, hanem célponttá teszi mindazt a fátyollal kitakart töredéket, mely – a túloldalon – az ok-okozati összefüggésekre világíthat rá. Így válik fontossá a családfa kutatása, a történelmi regények szociografikus komoly vizsgálata is – ezek a komponensek többnyire a hovatartozás megválaszolásában adnak helyet az önfeltárás fedélzetén.
Sántha Attila Ágtól ágig című legfrissebb kötete szépen beleilleszkedik a szerzői életút egyik állomásaként. Sánthának a nyelvhasználat sosem volt jelentéktelen és nélkülözhető szempont, korábbi kötetei főként a székely nyelvjárás köré épültek – részint ez is. De ez most valamiért mégis is más: a székely nyelv ez esetben nemcsak holmi humorforrásként szolgál, hanem önmegmutatási, önkutatási jellemzőkkel is bír. A költő ezúttal egy családi térképpel áll olvasói elé, mellyel egyrészt a saját életének feltárási folyamatában enged betekintést, másrészt a székelység több mint száz évét rejti el a történetek mögé.
A kötet önmagában is sok újdonságot mutat fel: Sántha közismert a székely nyelv kutatásáról, s így a történeti alapja, a székely emberek történetei sem állhatnak távol tőle. Az Ágtól ágig viszont nem idegenek életét gyűjti egybe, hanem a szerző saját családfájának összeolvadási történetét illeszti egymás mellé. A kötet különlegessége pedig épp abból fakad, hogy mindezt nem rendhagyó módon teszi. A kortárs irodalom műfaji meghatározottsága egyre megfoghatatlanabb, s így a Sántha verseskötetként érkező új könyve is magával hoz olyan kérdéseket, amelyek megkérdőjelezik a vers mint lírai műfaj sajátosságait. A versformában tördelt sorok letisztult és lecsupaszított nyelvezete nem emóciókból sűrített képeket teremt meg, hanem épp a próza tulajdonságaiból átkonvertálva enged belátást egy család élettörténetébe. Ezt a kitárulkozást a verseket kiegészítő fényképek teszik még közvetlenebbé s egyben még hatásosabbá. Az arckép mindig is sokban segítette az elhangzott történetek elmélyülését – egy (olvasmány)élmény mindenkié lehet, de valahol mégiscsak egyetlen ember jogos tulajdona: a fotón megcsillanó, ráncokkal teleszőtt arc bizonyítéka, hogy valaki valahol tényleg átélte mindazt, amit a költő – kikerülve a pátosz paramétereit – megidéz és felmutat. Sok esetben a ránk maradt fényképek válnak történetekké – a háborúk és forradalmak pusztítása ellehetetlenítette a szóhasználat által történő megismerést, a fotó, mint médium viszont ferdítés nélkül mutatja be a világban zajló események motorját: az embert. A tudatlanságot a képek tudták/tudják újraértelmezni, más perspektívába helyezni a saját emlékezetünket: „Hogy milyen volt, róla nem sokat tudok, / erős, inas asszonynak tűnik a képeken.” (Nagyanyám) Indirekt módon is kapunk utalást a fényképek szükségességéről, hiszen a háború időszaka még nem élt a mai elektronikai eszközök tudásával: „Küldött képet a frontról, / olyan, mint valami sosemvolt / keletnyugati nép harcosa, / pehelysúlyú thai bokszoló / sumér királyok kihúzott tartásával.” (Nagyapám)
Sántha Attila rájött, hogy a történelmi kép tisztánlátása és leképezése elsősorban a kisemberek történetein keresztül működhet – a valódi megismerés útindítója elsősorban a saját felmenőink feltérképezése. Életük és viszonyrendszerük nagy szeletét kiteszi a világunknak, s nemcsak a múltat képviselik, hanem a jelen társadalmi élet álláspontjait kiegészítve hagynak nyomot rajtunk. A szerző a távolság több alfaját is elrejtette a verssorokban; az élettöredékek ritmusa átvette a stafétát: nincs olyan keret, mely közé hiánytalanul rögzített volna mindent a múlt századból, ellenben összeállít egy olyan kollázst, amelyen egyszerre mutatkozik meg múlt és jelen, tér- és időzóna, a meg- és felismerés darabkája, és érezteti velünk: szeretünk otthon lenni benne. Sántha egy ilyen kísérlettel tér haza, hiszen: „Tudjátok fiaim, egyszer / titeket is hazahívnak, / és akkor jönni kell, jönni kell.” (Ágtól ágig)
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.