Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk. Visszatérünk olyan poémákhoz és szerzőikhez, akik világokat alakítottak ki ezekből az érzelmekből: s mi mind, kivétel nélkül hiszünk nekik, hisszük, hogy olvasva szavaikat egyre jobban értjük őket, s ezáltal egyre jobban mi is magunkra találunk. A társadalmi kérdésekre, problémákra – ha az irodalom mentén haladunk – ezeket az önmeglelési kényszereket gyúrjuk össze, és hozunk létre különböző normákat.
Az írás–olvasás, alany–szerző párosok, a korabeli események és szemléletmódok egyvelege különféle korszakok kialakításához vezettek – s így csupán alig pár évtizede mondhatjuk azt is, hogy a női írók egyre erőteljesebb alkotóelemeivé váltak a kortárs irodalomnak. Eddig a női létről leginkább csak a férfi szerzők tollából informálódhattunk, csak a férfi szemen át tükröződő nőtörténet volt érvényes – viszont ez a perspektíva mára már új utakat is megnyitott, s bár nem volt (s még ma sem) teljesen akadálytalan, a női sorsok hitelessége egyre inkább a női nem kezébe összpontosul. Ezek az írónők kíméletlen képeket tárnak fel saját belső és külső világukból, könyvi traumák halmozódnak egymásra; s miközben az olvasó egyre-másra megtorpan, magára ismer, megkönnyezi a történeteket, a szerzőnők szilárdan kitartanak, túlélnek és átadnak.
A női lét tapasztalatának efféle átadása javarészt nem jár önmagában, hiszen a társaslényként emlegetett emberi faj sem kivétel, s a nők a férfiakkal együtt, őket kiegészítve válnak értelmezhetővé. Legtöbbször a nők által lejegyzett történetekben a másik nem éppolyan hatású, nélkülözhetetlen – sőt néha a nőkön keresztül róluk, vagy nekik ajánlva szól az adott írás. Egy teljesen más perspektívát képviselve mutatja be mindezt Lőrincz P. Gabriella Könnytelen madonnák című kötete, melyben a férfiak csupán mellékszereplőként vannak jelen, a nők közötti kommunikációt segítik vagy épp azt gátolják – a szövegek íve viszont végig a nőkről és hozzájuk szól.
Az írónő egy komplex szerkesztésű kötettel áll elénk, versek és novellák fonódnak egybe, reagálnak egymásra. De bármilyen műfajban is olvassuk a könyvben szereplő írásokat, nem tudunk kitérni az alól, miszerint a nők története sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb és mélyebb, minthogy csak a férfi–nő kapcsolat viszonyrendszerében vizsgáljuk. Ugyan ez is hozzátartozik, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a többi külső tényezőt sem. Így a Könnytelen madonnák a női lét egyéb meghatározóit is beépíti a történetekbe; a Trianon szülte körülményekből fakadó nehézségek, az anyaság és a meddőség kettőssége, a tapasztalatlanság és tudatlanság ugyanolyan kardinális elemeivé válnak a könyvnek, mint a szerelem okozta lelki sérülések, vagy az erőszak különböző formái.
A kötet dualitását a két műfaj keveredésének köszönheti – s bár a témáját tekintve nincs különbség a két szövegfajta között, talán mondhatjuk bátran, most a rövidprózák feszessége és erős mondanivalója vonzza jobban az olvasó figyelmét. A lírai vonulat pedig szépen kiegészíti, néhol értelmezi és segít még erősebben magunkba szívni a novellák világát.
A Könnytelen madonnák prózái olyannyira kiforrott, jól szerkesztett mondatokból lettek összerakva, hogy maguk mögött felejtik a pátosz minden rezgését, s mi olvasók nem botlunk a sajnálat és panaszkodás csodaköveibe: a nők lecsupaszított életében, szenvedéseiben a mindennapi küzdelmet találjuk, s azt a kitartó erőt, ami nélkül valószínűleg teljesen elenyésznének. A szövegek nagyja jellemzően a nők közötti kapcsolatokat boncolja – a kárpátaljai megélhetéshez határátkelés szükséges a kötetkezdő, Ribancok című novellában, amelyben az elvi kérdések kétféleképpen is megmutatkoznak: prostituáltnak állni és nőként nőket árulni. Ehhez hasonló lelki és fizikai megpróbáltatásokkal küzd a következő novella Rózsikája, aki testvérétől kér kölcsön gyermekeket, mert neki nem adatott meg a női lét legcsodálatosabb ajándéka. Talán az egyik legmegrázóbb pillanata a kötetnek, amikor elérünk a Káposztaföld gyermeke című alkotásig, melyben a tudatlanság és az elfogadás egyvelege az anyasággal járó boldogságot fordítja a visszájára. A novellák némelyike több generációt egybegyúrva mutat be különbségeket, akadályokat, melyek a női sorsok elkerülhetetlen vegyületeiként lesznek láthatóak. Az anya-lánya kapcsolat valamennyi alkotásban létfontosságú utat szab meg – a női lét ennél a köteléknél a legérzékenyebb, legkifejezhetőbb: „Mindig azt hallottam anyámtól, hogy ha nincs só, akkor só nélkül főzzek. […] Kipakoltam a csomagot, amit a nő hozott, és arra gondoltam, hogy ezt is kibírom. Megalázó volt, de megértettem, hogy só nélkül kell főznöm, ha nincs pénzem sóra.” (Só).
A könyv versmiliője sokkal kegyesebb, egy távolabbi helyet mutat be, megidézi számunkra az asszonyi szenvedés ellen vívott megoldásokat, s míg a novellák kevésbé, a költemények erőteljesen támaszkodnak Istenre, olykor ugyan viaskodik vele a lírai én, de a megalkuvás csak általa, ővele érhető el. A költőnő a versein keresztül nem egyszeri alkalommal utal direkt módon arra, hogy az asszonyi, a női élet fájdalmait kívánja megmutatni, lapra vetíteni: „De nem válogat a gyermek, / Aki anyja húsára éhes. / Mert hús volt ő, és nem számított / Akkor semmi más. / Csak vércseszámat folyvást teletömjem, / Hittem, az Isten úgy is megbocsájt.” (Éhség)
A többkötetes szerzőnő verseket és novellákat tartalmazó könyve nem könnyű olvasmány, mégis, ha kezünkbe kerül addig fajuk minden sorát, amíg teljesen ki nem végezzük. A prózák szikár mondatai, a versek tömör egyszerűsége nyelvileg is létrehoz egy olyan sajátos atmoszférát, melyben a nők élete nem könnyekben áztatva lesz maradéktalan, hiszen még Isten sem képes mindig arra, hogy letörülje róluk meggyalázott szenvedéseiket.
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.