Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk. Visszatérünk olyan poémákhoz és szerzőikhez, akik világokat alakítottak ki ezekből az érzelmekből: s mi mind, kivétel nélkül hiszünk nekik, hisszük, hogy olvasva szavaikat egyre jobban értjük őket, s ezáltal egyre jobban mi is magunkra találunk. A társadalmi kérdésekre, problémákra – ha az irodalom mentén haladunk – ezeket az önmeglelési kényszereket gyúrjuk össze, és hozunk létre különböző normákat.
Az írás–olvasás, alany–szerző párosok, a korabeli események és szemléletmódok egyvelege különféle korszakok kialakításához vezettek – s így csupán alig pár évtizede mondhatjuk azt is, hogy a női írók egyre erőteljesebb alkotóelemeivé váltak a kortárs irodalomnak. Eddig a női létről leginkább csak a férfi szerzők tollából informálódhattunk, csak a férfi szemen át tükröződő nőtörténet volt érvényes – viszont ez a perspektíva mára már új utakat is megnyitott, s bár nem volt (s még ma sem) teljesen akadálytalan, a női sorsok hitelessége egyre inkább a női nem kezébe összpontosul. Ezek az írónők kíméletlen képeket tárnak fel saját belső és külső világukból, könyvi traumák halmozódnak egymásra; s miközben az olvasó egyre-másra megtorpan, magára ismer, megkönnyezi a történeteket, a szerzőnők szilárdan kitartanak, túlélnek és átadnak.
A női lét tapasztalatának efféle átadása javarészt nem jár önmagában, hiszen a társaslényként emlegetett emberi faj sem kivétel, s a nők a férfiakkal együtt, őket kiegészítve válnak értelmezhetővé. Legtöbbször a nők által lejegyzett történetekben a másik nem éppolyan hatású, nélkülözhetetlen – sőt néha a nőkön keresztül róluk, vagy nekik ajánlva szól az adott írás. Egy teljesen más perspektívát képviselve mutatja be mindezt Lőrincz P. Gabriella Könnytelen madonnák című kötete, melyben a férfiak csupán mellékszereplőként vannak jelen, a nők közötti kommunikációt segítik vagy épp azt gátolják – a szövegek íve viszont végig a nőkről és hozzájuk szól.
Az írónő egy komplex szerkesztésű kötettel áll elénk, versek és novellák fonódnak egybe, reagálnak egymásra. De bármilyen műfajban is olvassuk a könyvben szereplő írásokat, nem tudunk kitérni az alól, miszerint a nők története sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb és mélyebb, minthogy csak a férfi–nő kapcsolat viszonyrendszerében vizsgáljuk. Ugyan ez is hozzátartozik, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a többi külső tényezőt sem. Így a Könnytelen madonnák a női lét egyéb meghatározóit is beépíti a történetekbe; a Trianon szülte körülményekből fakadó nehézségek, az anyaság és a meddőség kettőssége, a tapasztalatlanság és tudatlanság ugyanolyan kardinális elemeivé válnak a könyvnek, mint a szerelem okozta lelki sérülések, vagy az erőszak különböző formái.
A kötet dualitását a két műfaj keveredésének köszönheti – s bár a témáját tekintve nincs különbség a két szövegfajta között, talán mondhatjuk bátran, most a rövidprózák feszessége és erős mondanivalója vonzza jobban az olvasó figyelmét. A lírai vonulat pedig szépen kiegészíti, néhol értelmezi és segít még erősebben magunkba szívni a novellák világát.
A Könnytelen madonnák prózái olyannyira kiforrott, jól szerkesztett mondatokból lettek összerakva, hogy maguk mögött felejtik a pátosz minden rezgését, s mi olvasók nem botlunk a sajnálat és panaszkodás csodaköveibe: a nők lecsupaszított életében, szenvedéseiben a mindennapi küzdelmet találjuk, s azt a kitartó erőt, ami nélkül valószínűleg teljesen elenyésznének. A szövegek nagyja jellemzően a nők közötti kapcsolatokat boncolja – a kárpátaljai megélhetéshez határátkelés szükséges a kötetkezdő, Ribancok című novellában, amelyben az elvi kérdések kétféleképpen is megmutatkoznak: prostituáltnak állni és nőként nőket árulni. Ehhez hasonló lelki és fizikai megpróbáltatásokkal küzd a következő novella Rózsikája, aki testvérétől kér kölcsön gyermekeket, mert neki nem adatott meg a női lét legcsodálatosabb ajándéka. Talán az egyik legmegrázóbb pillanata a kötetnek, amikor elérünk a Káposztaföld gyermeke című alkotásig, melyben a tudatlanság és az elfogadás egyvelege az anyasággal járó boldogságot fordítja a visszájára. A novellák némelyike több generációt egybegyúrva mutat be különbségeket, akadályokat, melyek a női sorsok elkerülhetetlen vegyületeiként lesznek láthatóak. Az anya-lánya kapcsolat valamennyi alkotásban létfontosságú utat szab meg – a női lét ennél a köteléknél a legérzékenyebb, legkifejezhetőbb: „Mindig azt hallottam anyámtól, hogy ha nincs só, akkor só nélkül főzzek. […] Kipakoltam a csomagot, amit a nő hozott, és arra gondoltam, hogy ezt is kibírom. Megalázó volt, de megértettem, hogy só nélkül kell főznöm, ha nincs pénzem sóra.” (Só).
A könyv versmiliője sokkal kegyesebb, egy távolabbi helyet mutat be, megidézi számunkra az asszonyi szenvedés ellen vívott megoldásokat, s míg a novellák kevésbé, a költemények erőteljesen támaszkodnak Istenre, olykor ugyan viaskodik vele a lírai én, de a megalkuvás csak általa, ővele érhető el. A költőnő a versein keresztül nem egyszeri alkalommal utal direkt módon arra, hogy az asszonyi, a női élet fájdalmait kívánja megmutatni, lapra vetíteni: „De nem válogat a gyermek, / Aki anyja húsára éhes. / Mert hús volt ő, és nem számított / Akkor semmi más. / Csak vércseszámat folyvást teletömjem, / Hittem, az Isten úgy is megbocsájt.” (Éhség)
A többkötetes szerzőnő verseket és novellákat tartalmazó könyve nem könnyű olvasmány, mégis, ha kezünkbe kerül addig fajuk minden sorát, amíg teljesen ki nem végezzük. A prózák szikár mondatai, a versek tömör egyszerűsége nyelvileg is létrehoz egy olyan sajátos atmoszférát, melyben a nők élete nem könnyekben áztatva lesz maradéktalan, hiszen még Isten sem képes mindig arra, hogy letörülje róluk meggyalázott szenvedéseiket.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.