Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk. Visszatérünk olyan poémákhoz és szerzőikhez, akik világokat alakítottak ki ezekből az érzelmekből: s mi mind, kivétel nélkül hiszünk nekik, hisszük, hogy olvasva szavaikat egyre jobban értjük őket, s ezáltal egyre jobban mi is magunkra találunk. A társadalmi kérdésekre, problémákra – ha az irodalom mentén haladunk – ezeket az önmeglelési kényszereket gyúrjuk össze, és hozunk létre különböző normákat.
Az írás–olvasás, alany–szerző párosok, a korabeli események és szemléletmódok egyvelege különféle korszakok kialakításához vezettek – s így csupán alig pár évtizede mondhatjuk azt is, hogy a női írók egyre erőteljesebb alkotóelemeivé váltak a kortárs irodalomnak. Eddig a női létről leginkább csak a férfi szerzők tollából informálódhattunk, csak a férfi szemen át tükröződő nőtörténet volt érvényes – viszont ez a perspektíva mára már új utakat is megnyitott, s bár nem volt (s még ma sem) teljesen akadálytalan, a női sorsok hitelessége egyre inkább a női nem kezébe összpontosul. Ezek az írónők kíméletlen képeket tárnak fel saját belső és külső világukból, könyvi traumák halmozódnak egymásra; s miközben az olvasó egyre-másra megtorpan, magára ismer, megkönnyezi a történeteket, a szerzőnők szilárdan kitartanak, túlélnek és átadnak.
A női lét tapasztalatának efféle átadása javarészt nem jár önmagában, hiszen a társaslényként emlegetett emberi faj sem kivétel, s a nők a férfiakkal együtt, őket kiegészítve válnak értelmezhetővé. Legtöbbször a nők által lejegyzett történetekben a másik nem éppolyan hatású, nélkülözhetetlen – sőt néha a nőkön keresztül róluk, vagy nekik ajánlva szól az adott írás. Egy teljesen más perspektívát képviselve mutatja be mindezt Lőrincz P. Gabriella Könnytelen madonnák című kötete, melyben a férfiak csupán mellékszereplőként vannak jelen, a nők közötti kommunikációt segítik vagy épp azt gátolják – a szövegek íve viszont végig a nőkről és hozzájuk szól.
Az írónő egy komplex szerkesztésű kötettel áll elénk, versek és novellák fonódnak egybe, reagálnak egymásra. De bármilyen műfajban is olvassuk a könyvben szereplő írásokat, nem tudunk kitérni az alól, miszerint a nők története sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb és mélyebb, minthogy csak a férfi–nő kapcsolat viszonyrendszerében vizsgáljuk. Ugyan ez is hozzátartozik, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a többi külső tényezőt sem. Így a Könnytelen madonnák a női lét egyéb meghatározóit is beépíti a történetekbe; a Trianon szülte körülményekből fakadó nehézségek, az anyaság és a meddőség kettőssége, a tapasztalatlanság és tudatlanság ugyanolyan kardinális elemeivé válnak a könyvnek, mint a szerelem okozta lelki sérülések, vagy az erőszak különböző formái.
A kötet dualitását a két műfaj keveredésének köszönheti – s bár a témáját tekintve nincs különbség a két szövegfajta között, talán mondhatjuk bátran, most a rövidprózák feszessége és erős mondanivalója vonzza jobban az olvasó figyelmét. A lírai vonulat pedig szépen kiegészíti, néhol értelmezi és segít még erősebben magunkba szívni a novellák világát.
A Könnytelen madonnák prózái olyannyira kiforrott, jól szerkesztett mondatokból lettek összerakva, hogy maguk mögött felejtik a pátosz minden rezgését, s mi olvasók nem botlunk a sajnálat és panaszkodás csodaköveibe: a nők lecsupaszított életében, szenvedéseiben a mindennapi küzdelmet találjuk, s azt a kitartó erőt, ami nélkül valószínűleg teljesen elenyésznének. A szövegek nagyja jellemzően a nők közötti kapcsolatokat boncolja – a kárpátaljai megélhetéshez határátkelés szükséges a kötetkezdő, Ribancok című novellában, amelyben az elvi kérdések kétféleképpen is megmutatkoznak: prostituáltnak állni és nőként nőket árulni. Ehhez hasonló lelki és fizikai megpróbáltatásokkal küzd a következő novella Rózsikája, aki testvérétől kér kölcsön gyermekeket, mert neki nem adatott meg a női lét legcsodálatosabb ajándéka. Talán az egyik legmegrázóbb pillanata a kötetnek, amikor elérünk a Káposztaföld gyermeke című alkotásig, melyben a tudatlanság és az elfogadás egyvelege az anyasággal járó boldogságot fordítja a visszájára. A novellák némelyike több generációt egybegyúrva mutat be különbségeket, akadályokat, melyek a női sorsok elkerülhetetlen vegyületeiként lesznek láthatóak. Az anya-lánya kapcsolat valamennyi alkotásban létfontosságú utat szab meg – a női lét ennél a köteléknél a legérzékenyebb, legkifejezhetőbb: „Mindig azt hallottam anyámtól, hogy ha nincs só, akkor só nélkül főzzek. […] Kipakoltam a csomagot, amit a nő hozott, és arra gondoltam, hogy ezt is kibírom. Megalázó volt, de megértettem, hogy só nélkül kell főznöm, ha nincs pénzem sóra.” (Só).
A könyv versmiliője sokkal kegyesebb, egy távolabbi helyet mutat be, megidézi számunkra az asszonyi szenvedés ellen vívott megoldásokat, s míg a novellák kevésbé, a költemények erőteljesen támaszkodnak Istenre, olykor ugyan viaskodik vele a lírai én, de a megalkuvás csak általa, ővele érhető el. A költőnő a versein keresztül nem egyszeri alkalommal utal direkt módon arra, hogy az asszonyi, a női élet fájdalmait kívánja megmutatni, lapra vetíteni: „De nem válogat a gyermek, / Aki anyja húsára éhes. / Mert hús volt ő, és nem számított / Akkor semmi más. / Csak vércseszámat folyvást teletömjem, / Hittem, az Isten úgy is megbocsájt.” (Éhség)
A többkötetes szerzőnő verseket és novellákat tartalmazó könyve nem könnyű olvasmány, mégis, ha kezünkbe kerül addig fajuk minden sorát, amíg teljesen ki nem végezzük. A prózák szikár mondatai, a versek tömör egyszerűsége nyelvileg is létrehoz egy olyan sajátos atmoszférát, melyben a nők élete nem könnyekben áztatva lesz maradéktalan, hiszen még Isten sem képes mindig arra, hogy letörülje róluk meggyalázott szenvedéseiket.
