Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk. Visszatérünk olyan poémákhoz és szerzőikhez, akik világokat alakítottak ki ezekből az érzelmekből: s mi mind, kivétel nélkül hiszünk nekik, hisszük, hogy olvasva szavaikat egyre jobban értjük őket, s ezáltal egyre jobban mi is magunkra találunk. A társadalmi kérdésekre, problémákra – ha az irodalom mentén haladunk – ezeket az önmeglelési kényszereket gyúrjuk össze, és hozunk létre különböző normákat.
Az írás–olvasás, alany–szerző párosok, a korabeli események és szemléletmódok egyvelege különféle korszakok kialakításához vezettek – s így csupán alig pár évtizede mondhatjuk azt is, hogy a női írók egyre erőteljesebb alkotóelemeivé váltak a kortárs irodalomnak. Eddig a női létről leginkább csak a férfi szerzők tollából informálódhattunk, csak a férfi szemen át tükröződő nőtörténet volt érvényes – viszont ez a perspektíva mára már új utakat is megnyitott, s bár nem volt (s még ma sem) teljesen akadálytalan, a női sorsok hitelessége egyre inkább a női nem kezébe összpontosul. Ezek az írónők kíméletlen képeket tárnak fel saját belső és külső világukból, könyvi traumák halmozódnak egymásra; s miközben az olvasó egyre-másra megtorpan, magára ismer, megkönnyezi a történeteket, a szerzőnők szilárdan kitartanak, túlélnek és átadnak.
A női lét tapasztalatának efféle átadása javarészt nem jár önmagában, hiszen a társaslényként emlegetett emberi faj sem kivétel, s a nők a férfiakkal együtt, őket kiegészítve válnak értelmezhetővé. Legtöbbször a nők által lejegyzett történetekben a másik nem éppolyan hatású, nélkülözhetetlen – sőt néha a nőkön keresztül róluk, vagy nekik ajánlva szól az adott írás. Egy teljesen más perspektívát képviselve mutatja be mindezt Lőrincz P. Gabriella Könnytelen madonnák című kötete, melyben a férfiak csupán mellékszereplőként vannak jelen, a nők közötti kommunikációt segítik vagy épp azt gátolják – a szövegek íve viszont végig a nőkről és hozzájuk szól.
Az írónő egy komplex szerkesztésű kötettel áll elénk, versek és novellák fonódnak egybe, reagálnak egymásra. De bármilyen műfajban is olvassuk a könyvben szereplő írásokat, nem tudunk kitérni az alól, miszerint a nők története sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb és mélyebb, minthogy csak a férfi–nő kapcsolat viszonyrendszerében vizsgáljuk. Ugyan ez is hozzátartozik, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a többi külső tényezőt sem. Így a Könnytelen madonnák a női lét egyéb meghatározóit is beépíti a történetekbe; a Trianon szülte körülményekből fakadó nehézségek, az anyaság és a meddőség kettőssége, a tapasztalatlanság és tudatlanság ugyanolyan kardinális elemeivé válnak a könyvnek, mint a szerelem okozta lelki sérülések, vagy az erőszak különböző formái.
A kötet dualitását a két műfaj keveredésének köszönheti – s bár a témáját tekintve nincs különbség a két szövegfajta között, talán mondhatjuk bátran, most a rövidprózák feszessége és erős mondanivalója vonzza jobban az olvasó figyelmét. A lírai vonulat pedig szépen kiegészíti, néhol értelmezi és segít még erősebben magunkba szívni a novellák világát.
A Könnytelen madonnák prózái olyannyira kiforrott, jól szerkesztett mondatokból lettek összerakva, hogy maguk mögött felejtik a pátosz minden rezgését, s mi olvasók nem botlunk a sajnálat és panaszkodás csodaköveibe: a nők lecsupaszított életében, szenvedéseiben a mindennapi küzdelmet találjuk, s azt a kitartó erőt, ami nélkül valószínűleg teljesen elenyésznének. A szövegek nagyja jellemzően a nők közötti kapcsolatokat boncolja – a kárpátaljai megélhetéshez határátkelés szükséges a kötetkezdő, Ribancok című novellában, amelyben az elvi kérdések kétféleképpen is megmutatkoznak: prostituáltnak állni és nőként nőket árulni. Ehhez hasonló lelki és fizikai megpróbáltatásokkal küzd a következő novella Rózsikája, aki testvérétől kér kölcsön gyermekeket, mert neki nem adatott meg a női lét legcsodálatosabb ajándéka. Talán az egyik legmegrázóbb pillanata a kötetnek, amikor elérünk a Káposztaföld gyermeke című alkotásig, melyben a tudatlanság és az elfogadás egyvelege az anyasággal járó boldogságot fordítja a visszájára. A novellák némelyike több generációt egybegyúrva mutat be különbségeket, akadályokat, melyek a női sorsok elkerülhetetlen vegyületeiként lesznek láthatóak. Az anya-lánya kapcsolat valamennyi alkotásban létfontosságú utat szab meg – a női lét ennél a köteléknél a legérzékenyebb, legkifejezhetőbb: „Mindig azt hallottam anyámtól, hogy ha nincs só, akkor só nélkül főzzek. […] Kipakoltam a csomagot, amit a nő hozott, és arra gondoltam, hogy ezt is kibírom. Megalázó volt, de megértettem, hogy só nélkül kell főznöm, ha nincs pénzem sóra.” (Só).
A könyv versmiliője sokkal kegyesebb, egy távolabbi helyet mutat be, megidézi számunkra az asszonyi szenvedés ellen vívott megoldásokat, s míg a novellák kevésbé, a költemények erőteljesen támaszkodnak Istenre, olykor ugyan viaskodik vele a lírai én, de a megalkuvás csak általa, ővele érhető el. A költőnő a versein keresztül nem egyszeri alkalommal utal direkt módon arra, hogy az asszonyi, a női élet fájdalmait kívánja megmutatni, lapra vetíteni: „De nem válogat a gyermek, / Aki anyja húsára éhes. / Mert hús volt ő, és nem számított / Akkor semmi más. / Csak vércseszámat folyvást teletömjem, / Hittem, az Isten úgy is megbocsájt.” (Éhség)
A többkötetes szerzőnő verseket és novellákat tartalmazó könyve nem könnyű olvasmány, mégis, ha kezünkbe kerül addig fajuk minden sorát, amíg teljesen ki nem végezzük. A prózák szikár mondatai, a versek tömör egyszerűsége nyelvileg is létrehoz egy olyan sajátos atmoszférát, melyben a nők élete nem könnyekben áztatva lesz maradéktalan, hiszen még Isten sem képes mindig arra, hogy letörülje róluk meggyalázott szenvedéseiket.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.