Az utolsó színdarab, amit a szigorítások előtt néztem, egy fantasztikus előadás volt. Lelkes, rajongó gondolatokkal jöttem ki a teremből. És most nem tudok nem arra gondolni, hogy vége. Hogyan fog a színházi szakma felállni a mostani helyzetből? Hiszen a színház lényege az élő előadás, az online közvetítés elveszíti színházi jellegét. Csak részben tudja pótolni a hiányt, ami létrejött.
Amikor az utolsó élő előadáson ültem – a szigorítások előtt – nem erre gondoltam. Nem arra, hogy mostanra a túlélésért fognak küzdeni színészek, rendezők, színházak.
Az előadás megszólított, kérdéseket vetett fel magammal és a világgal szemben, filozófiáról beszélt, létezésről, önértékelésről, identitásról. Gondolatokat indított, hogy felfelé vigyen a (személyiség)fejlődésben. És most mégis zuhanunk. Nincs hol megvetni a lábat a következő lépcsőfok eléréséhez. Ha körülnézek, ezt látom mindenkin. Mintha feladtuk volna. Már készülünk, hogy a munkanélküliség miatt szegénység lesz, depresszió és öngyilkosságok sora. Nem is teszünk ellene (sőt a szigorítások előestéjén kihasználtuk az utolsó lehetőséget edzésre, szórakozásra, csoportos találkozásra.) Hol van menedék?
Van valahol egy hely, odabent, egy dióban, ahol Kicsibácsi, Kicsinéni meg Imikém, a bádognyúl lakik. Nem mennek sehová. Néha kinéznek az ablakon, de odakint nincs semmi. Semmi olyan, amiért érdemes lenne kimenni. Nem is vágynak el. Hiszen éppen elég kaland akad otthon is. Gombócevő világverseny, közös kávézás, találmányok vagy épp fürjtojásevés. Odabent minden kívánság teljesül, csak egyetlen dolog nem. Hogy valaki más legyen, mint ami. Pedig mi van akkor, ha egy kicsi egér testében egy medve lakozik? Sokszor szeretnénk többek lenni, mint amik vagyunk, de nem lehet, hiába akar a bádognyúl repülni. „Nem szeretem a nevem. Imikém. Olyan, mint egy bot.”
A zseniális humorú darab, amit végigkacag a nézőtér, tele van őrültnek látszó gondolatokkal, hasonlatokkal. Éppen úgy, ahogy az ember fejében zsongnak össze-vissza a gondolatok. A dió metaforája is könnyen értelmezhető. A dióbél és az agy túlságosan hasonlatosak. A kemény csont mögött a fejünkben ott laknak a hangok.
Kicsibácsi, Kicsinéni meg Imikém örök témákat vetnek fel. Például, hogy a talányoknak és kérdéseknek csak addig van értelmük, amíg nincsenek megválaszolva. Talán valahol ez vezet a boldogsághoz is. Akkor kezd el élni az ember, amikor felfedezi a talányokat, amikkel tele a világ. És addig él igazán, amíg vannak megválaszolatlan kérdései. „Olyanok ezek a dolgok a fejemben, mint kapuk, amik a semmibe nyílnak.” De a semmi a minden is egyben. Hiszen ahol semmi van, ott még bármi lehet.
Milyen megtalálni egy leszakadt gombot és újra visszavarrni a kabátra, ami átölel és melegít? Erről énekel Kicsinéni (Jankovics Anna). A táskájáról is beszél, amibe, ha beletesz valamit, az örökre elveszik. Ezért aztán azok a dolgok kerülnek bele, amiket nem akar többé látni. Akár a tudatalatti. Micsoda világ jönne el, ha kifordítanánk a táskát?
Kicsibácsi (Katona László) talán a legboldogabb. Egyszerű vágyai vannak, amelyek könnyen valóra válnak, nem siet sehová, örül annak, ami van és hogy van. Mindenféle ötletei, találmányai vannak, de újra és újra kiderül, ezek a dolgok már léteznek. De ez nem baj, nem is keseríti el. A gyermeki lét lényege ragyog ki a karakteréből. Felfedezni és kitalálni a világot. Nem feltétlenül újat hozva létre, az egyediséget hajhászva, hanem nyitva hagyni a lelket és a szemeket.
Imikém (Jaskó Bálint) azonban sokszor szomorú. Egy bádognyúlnak nehéz, ha nem érzi magát bádognyúlnak. Sokmindent megtenne, de nem lehet, egy bádognyúlnak korlátozottak a lehetőségei. A lelke csordultig tele van, de abból semmi sem látható. Sőt néha abban sem biztos, hogy ő maga látható-e. És „ami láthatatlan, van-e egyáltalán?” – kérdezi. Erre nincsen válasz. Csak a tudjuk, hogy Imikémet legalább szeretik. Olyannak, amilyen. Még úgy is, hogy nem látják Kicsibácsiék, ami benne van.
Az előadást Dániel András írásai, meséi alapján állította össze a Nézőművészeti Kft. Gyulay Eszter rendezésében. Egyszerre szól gyerekeknek és felnőtteknek az életről, a világról közhelyek nélkül, de mélyen, érzékenyen, magába foglalva a lényeget. A színészek profizmusához nem fér kétség. (Jaskó Bálint létratáncát külön ki kell emelnem. Anno A Wall Street farkasa című filmnél Leonardo DiCaprio autóajtó-kinyitásától volt lenyűgözve a világ, ez azonban százszorosan lekörözi azt a mutatványt.)
Nehezen tudnék elképzelni szebb zárást a szigorítások előtti színházlátogatásaimnak. Amikor tapsra emeltem a kezem, számtalan gondolat kavargott bennem mindenféléről.
Most csak arra tudok gondolni, hogy egyedül önmagunkra számíthatunk. Ma sehol máshol nem találni nyugalmat, békét, stabilitást és harmóniát, kivéve ott, ahol Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikém lakozik.
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.