Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikém – Fotó: Ács István / Forrás: nezomuveszeti.hu
Az utolsó színdarab, amit a szigorítások előtt néztem, egy fantasztikus előadás volt. Lelkes, rajongó gondolatokkal jöttem ki a teremből. És most nem tudok nem arra gondolni, hogy vége. Hogyan fog a színházi szakma felállni a mostani helyzetből? Hiszen a színház lényege az élő előadás, az online közvetítés elveszíti színházi jellegét. Csak részben tudja pótolni a hiányt, ami létrejött.
Amikor az utolsó élő előadáson ültem – a szigorítások előtt – nem erre gondoltam. Nem arra, hogy mostanra a túlélésért fognak küzdeni színészek, rendezők, színházak.
Az előadás megszólított, kérdéseket vetett fel magammal és a világgal szemben, filozófiáról beszélt, létezésről, önértékelésről, identitásról. Gondolatokat indított, hogy felfelé vigyen a (személyiség)fejlődésben. És most mégis zuhanunk. Nincs hol megvetni a lábat a következő lépcsőfok eléréséhez. Ha körülnézek, ezt látom mindenkin. Mintha feladtuk volna. Már készülünk, hogy a munkanélküliség miatt szegénység lesz, depresszió és öngyilkosságok sora. Nem is teszünk ellene (sőt a szigorítások előestéjén kihasználtuk az utolsó lehetőséget edzésre, szórakozásra, csoportos találkozásra.) Hol van menedék?
Van valahol egy hely, odabent, egy dióban, ahol Kicsibácsi, Kicsinéni meg Imikém, a bádognyúl lakik. Nem mennek sehová. Néha kinéznek az ablakon, de odakint nincs semmi. Semmi olyan, amiért érdemes lenne kimenni. Nem is vágynak el. Hiszen éppen elég kaland akad otthon is. Gombócevő világverseny, közös kávézás, találmányok vagy épp fürjtojásevés. Odabent minden kívánság teljesül, csak egyetlen dolog nem. Hogy valaki más legyen, mint ami. Pedig mi van akkor, ha egy kicsi egér testében egy medve lakozik? Sokszor szeretnénk többek lenni, mint amik vagyunk, de nem lehet, hiába akar a bádognyúl repülni. „Nem szeretem a nevem. Imikém. Olyan, mint egy bot.”
A zseniális humorú darab, amit végigkacag a nézőtér, tele van őrültnek látszó gondolatokkal, hasonlatokkal. Éppen úgy, ahogy az ember fejében zsongnak össze-vissza a gondolatok. A dió metaforája is könnyen értelmezhető. A dióbél és az agy túlságosan hasonlatosak. A kemény csont mögött a fejünkben ott laknak a hangok.
Kicsibácsi, Kicsinéni meg Imikém örök témákat vetnek fel. Például, hogy a talányoknak és kérdéseknek csak addig van értelmük, amíg nincsenek megválaszolva. Talán valahol ez vezet a boldogsághoz is. Akkor kezd el élni az ember, amikor felfedezi a talányokat, amikkel tele a világ. És addig él igazán, amíg vannak megválaszolatlan kérdései. „Olyanok ezek a dolgok a fejemben, mint kapuk, amik a semmibe nyílnak.” De a semmi a minden is egyben. Hiszen ahol semmi van, ott még bármi lehet.
Milyen megtalálni egy leszakadt gombot és újra visszavarrni a kabátra, ami átölel és melegít? Erről énekel Kicsinéni (Jankovics Anna). A táskájáról is beszél, amibe, ha beletesz valamit, az örökre elveszik. Ezért aztán azok a dolgok kerülnek bele, amiket nem akar többé látni. Akár a tudatalatti. Micsoda világ jönne el, ha kifordítanánk a táskát?
Kicsibácsi (Katona László) talán a legboldogabb. Egyszerű vágyai vannak, amelyek könnyen valóra válnak, nem siet sehová, örül annak, ami van és hogy van. Mindenféle ötletei, találmányai vannak, de újra és újra kiderül, ezek a dolgok már léteznek. De ez nem baj, nem is keseríti el. A gyermeki lét lényege ragyog ki a karakteréből. Felfedezni és kitalálni a világot. Nem feltétlenül újat hozva létre, az egyediséget hajhászva, hanem nyitva hagyni a lelket és a szemeket.
Imikém (Jaskó Bálint) azonban sokszor szomorú. Egy bádognyúlnak nehéz, ha nem érzi magát bádognyúlnak. Sokmindent megtenne, de nem lehet, egy bádognyúlnak korlátozottak a lehetőségei. A lelke csordultig tele van, de abból semmi sem látható. Sőt néha abban sem biztos, hogy ő maga látható-e. És „ami láthatatlan, van-e egyáltalán?” – kérdezi. Erre nincsen válasz. Csak a tudjuk, hogy Imikémet legalább szeretik. Olyannak, amilyen. Még úgy is, hogy nem látják Kicsibácsiék, ami benne van.
Az előadást Dániel András írásai, meséi alapján állította össze a Nézőművészeti Kft. Gyulay Eszter rendezésében. Egyszerre szól gyerekeknek és felnőtteknek az életről, a világról közhelyek nélkül, de mélyen, érzékenyen, magába foglalva a lényeget. A színészek profizmusához nem fér kétség. (Jaskó Bálint létratáncát külön ki kell emelnem. Anno A Wall Street farkasa című filmnél Leonardo DiCaprio autóajtó-kinyitásától volt lenyűgözve a világ, ez azonban százszorosan lekörözi azt a mutatványt.)
Nehezen tudnék elképzelni szebb zárást a szigorítások előtti színházlátogatásaimnak. Amikor tapsra emeltem a kezem, számtalan gondolat kavargott bennem mindenféléről.
Most csak arra tudok gondolni, hogy egyedül önmagunkra számíthatunk. Ma sehol máshol nem találni nyugalmat, békét, stabilitást és harmóniát, kivéve ott, ahol Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikém lakozik.
