Az írások főhőse általában egy, a hatvanas évek Erdélyében született, jelenleg Magyarországon élő háromgyerekes apuka, vállaltan keresztény, konzervatív nézetekkel, aki most, öregnek érezve magát, végigpillant eddigi életén. A ’89 utáni csalódottság fogalmazódik meg erőteljesen a művekben. „A rendszerváltáskor Ábel (akárcsak az emberek többsége) azzal a naiv bizakodással nézett az új idők elé, hogy: csak eddig kellett kibírni, most már minden a helyére kerül. De csupán annyi történt, hogy mára a csalódás a bizakodás helyére került.” Hiába sikerült megbuktatni a kommunizmust, nem teremtődött jobb világ, csak a ló túloldalára estünk át: „»normális« jelzőnk (…) ma már annyit ér, mint a fedezet nélkül kinyomott bankó.”
Alapos, sok oldalról megvilágított elemzés ez a kötet azokról a sebekről, amelyekből a jelenlegi társadalom vérzik. „Modern kori tbc”, írja a szerző, ami a Tekintélyhiányt, Becsülethiányt, Civilizáltsághiányt takarja, ezekért részben a kommunizmust okolja, amelyet mostanában „békeidőnek” is neveznek (vö. Dunakavics, a békebeli című novella). De még nagyobb gond a „píszí” elhatalmasodása, ami miatt az ember szabadsága egyre inkább korlátozódik. A tárcák elbeszélője a társadalom elkorcsosulásának kiinduló okát az Istenben való hit mellőzésében látja, s bár ezzel talán sokan vitatkoznának, maguk a problémák, melyeket megmutat az írásokban, valósak, igazak. A vélemény szabadsága lassan teljesen megszűnik, hisz valami mindig sérti valakinek az érzékenységét, a pályaválasztásban már alig számítanak a képességek, csak az, hogy mindenki azzal foglalkozhasson, amivel akar, nem pedig azzal, amire születésénél, szorgalmánál, tehetségénél fogva alkalmas. A munka mára fontosabb, mint a gyerek, a családcentrikusság elkopó fogalom. „A magnak megmaradó mag nem részesül a tavaszi eső és az áradó napfény öröméből, nem élheti át a virágba borulás eufóriáját, nem érezheti a terméshozás elégedettségét és bölcsességét (…) A magnak megmaradt mag tulajdonképpen paradoxon, önmaga cáfolata, szomorú és felejtendő jelenség. Zsákutca.”
Lakatos Mihály írásai gondolatébresztők, politikai hovatartozástól, vallástól és kortól függetlenül. Én, a magamat vallásosnak nem tartó, inkább liberálisnak mondható gondolkodású huszonéves is gyakran egyetértek az elbeszélővel. Amikor nem, vitába szállnék, de eszembe sem jut letenni a könyvet.
A problémák megoldására az írások javasolnak ugyan egy irányt, de nem ezen van a hangsúly. Sokkal inkább fejtörésre buzdítanak, ébredésre. Arra figyelmeztetnek, hogy nincs idő tovább tespedni, mert lassan beszív minket a mocsár. Persze mindezt egy ötven körüli férfi nézőpontjából teszik, ami egy harminc év alatti emberben okozhatna érdektelenséget. Nekem e problémák már inkább evidenciák, én és a kortársaim nap mint nap ezekkel szembesülünk, ebbe nőttünk bele. Mégis: fontos újra és újra összegyűjteni, listába szedni őket.
Lakatos társadalomkritikája az utolsó, Cirkusz című tárcában bontakozik ki igazán. Fiktívnek és abszurdnak tűnő története mára teljesen elképzelhető valós szituációként. Egy tanár tragédiája, akit egy bolha megöléséért – mert azt fia videóra teszi és meggondolatlanul az internet népe elé veti – elbocsátanak az állásából. (Könnyen eszünkbe juttathatja a magyarországi „vasalódeszkás tanár” esetét.) Az egyetlen dolog, amiből tudjuk, hogy eredetileg fikcióként született, az, hogy az elbeszélő nincs tisztában vele: már szinte mindenhol betiltották, hogy a cirkuszokban állatokkal, főképpen elefántokkal dolgozzanak.
„... lám, ide jutott a maga hatalmas civilizációjával a fehér ember! Van immár mindene, mi szem-szájnak s egyéb testrésznek ingere, de oda a hit és a jó erkölcsök.”
Lakatos Mihály: Súlyos ügyek. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.