Ebben a világban mindenki ismer mindenkit, tudják, hogy a szomszéd lova mikor törte ki a lábát, de saját elődeik élettörténetét is – ősi bölcsességgel keverve – továbbadják gyermekeiknek, mesék, népdalok százait mondják, éneklik, ismerik a tájat, a természetet, és képesek harmóniában élni, eggyé válni vele. Az Eliade-idézet róluk szól, ezekről az emberekről, akik sorsában őseik szenvedése is áthagyományozódik.
A különbség a kor embere és a hagyomány embere között – ebben az értelemben – csupán annyi, hogy mi, a „maiak” szándékosan nem veszünk tudomást elődeink szenvedéseiről még akkor sem, ha az ő tapasztalataik nyomán kialakult viselkedési, gondolkodási berögződések ugyanúgy bennünk vannak, irányítják életünket. A hagyomány embere azonban beszél/kérdez róluk, és talán ezért (is) a szenvedéssel való megküzdési stratégiái hatékonyabbak, mint azé, aki az örökölt nyomorát a tudatalattiba küldi. Nem igaz, hogy a „fejlődéssel” az emberek egyre boldogabbak („a probléma nem vész el, csak átalakul”, Joule után szabadon). A huszadik század nemzedékeiben családi tragédiák sora halmozódik, halmozódhat.
Sántha Attila verseskönyve egy család története hét generáción keresztül, egyben két háború tragédiáinak gyűjteménye, tehát nemcsak a Sántha családnak, de bárkinek nyújthat kapaszkodót, segít szembenézni a múlt tragédiáival.
„… a század/ […] / Kecskemétről hazafelé indulva / kereste a főhadtestet. // Nyilasok fogták el, / a csapatból kiállítottak egyet, / fejéhez tartották a pisztolyt, lője le / elrettentésül kiszemelt nagyapámat / – lelőtte. // Testét aztán felakasztották / egy útmenti fára emlékeztetőül / hogy így jár, / aki két világháborút végigharcol / akármelyik oldalon.”
Az ősi tudás, hagyomány, babonák világa valójában gyakorlati megoldásokat is adott: erre jó példa a kötetben, hogy a tehén tejét elcsenő tolvaj elrettentésével, egy rituáléval sikerül a tehénen véghez vitt rontást elhárítani (1945 tavaszán). Ma már tudományos cikkek sokasága is bizonyítja: a régiek bölcsessége nemcsak hitbeli, lelki, de gyakorlati hasznosságú is volt. A versek ennek kiegészítésében, példázásában segítenek.
Ebben a világban sincs végleges igazság: de van emberi emlékezet, amely több oldalról is láttatja, árnyalja a dolgokat: a gyerekeket verő, agresszor nagybácsit munkájáért megbecsült, jó embernek tartják a szomszéd falvakban (érdekes, hogy éppen miskárolással foglalkozott, vagyis állatok ivartalanításával, elsősorban a hím haszonállatok kiherélésével) (Lajos bátyám, A miskároló).
Szintén gondolatébresztők a kivándorlásról szóló versek (Attila apa, Isten hidege megfogyasztott minket). Az identitásválság, amelyben a magyar nép szenved, az összetartás hiányára, a családtól való elszakadásra vezethető vissza: nincs kinek továbbadni őseink emlékezetét, elvesznek a történetek, ezáltal valahol mi is, hiszen elődeink tudása személyiségünk része (kellene legyen). Ha nem akarjuk, hogy a tudatalatti irányítson minket, meg kell ismernünk őseink tudását. Ezáltal pedig megőrizzük elődeink emlékezetét és a valahová tartozás érzését.
Értelmetlen, ki tudja, hol történt vagy véletlen pusztulások, hétköznapi halálok gyűlnek a kötetben. De érződik, hogy ez egy természetes folyamat, a közösség életének része; és ez a mérvadó. Egy katona felesleges és értelmetlen elpusztulása nem az egyént jellemzi, hanem a hatalmat, amelynek nem számít az élet. Ez pedig ma egy nagyon fontos emlékeztető: a békétlenség, a háború oda vezethet, hogy az életed jelentése megszűnik, értelmetlen halállá korcsosul, létezésed egy kihasználható bábu szimbolikájával egyenlő.
A kötet üzenete a következő: hogy kivé válunk a halálunk után, példává-e, elrettentéssé vagy tanulsággá, azt azok az emberek döntik el, akikkel kapcsolatba lépünk, a közösség, ahová tartozunk.
Sántha Attila: Ágtól ágig. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.