Meghal-e valaha igazán a főnix? Vagy főnixnek lenni olyan, mint örökös alkonyban élni? Várni a reggelt, közeledni a halálhoz, de nem lépni át a határt. Újra és újra meghalni, miközben tudod, hogy úgyis feltámadsz majd. Sohasem ismerni meg az igazi megöregedést, a valódi elmúlást. Újra és újra megifjodni, mindent átélni az éjfél árnyékában, de mindig marad még öt perc, aztán kezdődik elölről. Örökösen titkolni, hogy te más vagy, mert te nem úgy halsz meg, mint a többiek, téged csak kivégezni lehet. A tűz eléget, de a hamuból feltámadsz, a szerelem megöl, de te is megölöd azt, aki szeret. A hamvakból viszont te feltámadsz, ő nem. Te túlélsz és átélsz mindent. Ilyen lehetett?
Talán ilyen lehetett Szisz.
„Békét a csönddel kötni ki tud?
Álmodd az álmom, ne csak aludd,
csecsemő bolygó! – Merre sodor
az idő? eljutok oda, ahol
az anyag létformája a mosoly?”
(Szilágyi Domokos: Ballada éjjel)
Szilágyi Domokos zárkózott ember volt, azt mondják. Levelei, versei, vallomásai azonban ijesztően mélyen világítanak bele egy költői lélekbe. A halál árnyékában dolgozott, az elmúlás gondolata foglalkoztatta mindig. Az életét magány, betegség, nélkülözés kísérte. Az idegrendszere nem bírta az iramot. Lassan merült ki az állandó érzelmi hullámzásban, ami az igazi művészi lét sajátja. Ezt nem lehet ép ésszel. Hogy ömlik a fény, a sötét, hogy közeleg az éjszaka, és egyszerre van hideg és forróság, hogy szeretnek, de én nem szeretem őket úgy, ahogy én szeretném, mert ez az egyezség a halállal: örök remény, erő, újrakezdés, vágy, hit. Lángolás. Cserébe nincs megnyugvás, se unalom, se béke.
Szilágyi Domokos elégette magát minden egyes versében, majd újra feltámadt. De van, amikor a főnixmadárnak is elég. Hiába várja az ünnepet, az első igaz reggelt, ahol azzal a bizonyos rózsaujjú hajnallal végre felébred a világ, ahhoz át kellene lépnie az igazi halálon. Át azon a határon, ami után az ismeretlenbe lépünk. Elég volt. De hogyan juthatna ő el a valódi elmúlásba?
„Kicsikém!
Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd okát, én sem tudom.”
A költő életéből, verseit, vallomásait, a tőle származó és hozzá írt leveleket, róla szóló visszaemlékezéseket feldolgozva Balázs Imre József állított össze egy, a Szisz életét és költészetét bemutató előadást a PIM az A38 Hajón – Árnyjátékok című sorozatába. A szövegeket Marjai Virág és Fehérvári Péter előadásában hallhatjuk. A két színész hangja misztikus, mély, éjszakai varázslattal ragadja meg a néző lelkét, és repíti a költő fájdalmasan őszinte világába. Marjai Virág az asszonyi szerelmek, és anyai szív lágyságát hozza.
„Engem is elsősorban az intellektusa hódított meg. Magas volt, lányosan karcsú, enyhén imbolygó járású. Nem volt férfias jelenség. Nyerges orr, keskeny, nőies ajkak, ritkás szakáll ütközött az állán. Selymes, gesztenyeszín haj keretezte magas homlokát. Ez volt szép rajta és kék szemének értelmes tekintete.” (Várady Emese)
Fehérvári Péter a fáradtság és kiégettség utolsó dühét, a sebzett állat vadságát jeleníti meg.
„Ifjúság nyolcvan évig, százig, százötvenig! Ameddig akarom!
Pirospozsgás arcok. Nemi potencia.
És nyughatatlanság, örökké. Vágy, új küzdelemre, nőre,
sikerre, pénzre és a többi.
Frissesség. Vígság. Céltudat. Romantika.
S a hit, a hit, hogy érdemes!
Hit a Célban és abban, hogy a Cél a Küzdelem maga!
Eredmény is, persze, itt-ott. Mézesmadzag.
Hogy abba ne hagyjam soha! Ne lehessen nyugalmam.
Mester!
Legyen ezerszer átkozott!”
(Szilágyi Domokos: Napforduló)
Bár felolvasószínház, apró mozdulataik, gesztusaik, arcuk és hangjuk játéka miatt élővé válik előttünk minden történet. Érett, tehetséget és szakmai tudást elegyítő játékuk a költő világába repít.
Egy ember lelkét utólag nehéz megmutatni a hátramaradt dokumentumokból. Ennek az előadásnak mégis sikerül, amennyire ez lehetséges. Volt valaki, aki elérhetetlenül burkolózott saját magányába, belül azonban átjárta az élet. Örökösen az alkonyban járt a halált keresve, tudva és egyre jobban megismerve az utat odáig. Míg végül tiszta fejjel, biztos elhatározással, de az okok teljes ismerete nélkül át nem lépte a határt, az éjfélt.
Így utólag lehet töprengeni az okokon. Elvesztette a hitet, hogy van értelme a munkájának? A reményt, hogy talán egyszer mégis harmóniára, nyugodt boldogságra lelt? Vagy talán csak a létezés vált értelmetlenné az örök túléléssel? Rejtély marad most már.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.