„Nincs részleges bűnösség, mert nincs részleges bűncselekmény sem. Vagy bűncselekmény valami, vagy nem, vagy emberséges, vagy embertelen. Nem nyílik középút senkinek, a magyaroknak sem.”
Számomra a Belgrádi Kör tagjaként vált ismertté a dramaturg Đorđe Lebović neve és személye, aki azon értelmiségi csoport tagja volt, amely a kilencvenes évek balkáni, nacionalista őrületének kezdetén is a józanságot hirdette. Az eszement nacionalizmus eluralkodását már nem várta ki, 1992-ben elhagyta az országot, 2000-ben visszatért, de élete nagy regényét az emigrációban, majd hazatérte után is, haláláig folytatta. Auschwitz-túlélő, aki a múlt század kilencvenes éveiben a számára ismert, ismétlődő ingerekre válaszolva kezdett bele a Semper idem című művébe, mert vallja, hogy van, ami mindig ugyanaz, nevezetesen a butaságon alapuló nemzeti gőg és felsőbbségérzet, amely újra és újra táptalajra talál Európának oly sok szegletén.
A regény a szórványosan felbukkanó gyűlölet magvainak szárba szökkenését és kibontakozását szemlélteti egy, a magyar kultúrához, neológ zsidó családba tartozó fiú fejlődésén keresztül. Mondhatjuk azt is, hogy családregény, illetve olvashatjuk regényes emlékiratként is. A mű hátterében a náci eszmék árnya és megvalósulása lappang, ami lassan, de biztosan bontakozik ki a regény folyamán. És az egyszerű emberek közönyössége hagyja mindezt…
Akárcsak a kilencvenes évek sovinizmusát.
Mert mindig ugyanaz…
Nem a holokausztról mesél a regény, de az egész művet annak kísértete lengi körül.
Mennyből a pokolba jut az egyes szám első személyű narrátor, a főhős, a kisgyermek György, aki kamaszként jut el a deportálásig. Ahogyan erősödik a kizárólagosság, úgy szűkül az élettér. Eltűnik a normális élet tere abban a pillanatban, amint az értelmes emberek normális reakciója megszűnik, ezzel egy időben eluralkodik a hallgatás közönye.
A harmincas-negyvenes évek Zágrábja, majd Zomborja elevenedik meg Lebović regényében. Szülei válása a gyermeki mennyország lehetőségét adja. A zágrábi nagynéni szárnyai alatt kezd magára eszmélni a főhős gyermek, miközben anyja a harmincas évek Jugoszláviájának Horvátországában keresi a boldogulást. Találkozik a gyűlölettel, amely „nem más, mint a nagy, megmagyarázhatatlan gonoszság tükröződése”. Balesetet szenved, anyja ismét férjhez megy, így a főhős visszakerül zombori nagyapjához és a színházi rendező apa közelébe.
Látnoki álmok gyötrik, találkozik a halállal, máskor pedig soha nem látott apai dédapja jelenik meg előtte a közelgő holokauszt vízióiban. A főhős álmaiban látnoknak tartott őse a történet szövedékének tragikus előhírnöke szerepében bukkan elő.
Történetei vannak a regénynek az igazságosságról, az igazságról, a jóságról, a szerelemről és a halálról. A Kulturbund megjelenése és erősödése hatással lesz a közösségre, mint ahogyan az újvidéki razzia, de a hideg napokat is személyes tragédiaként éli meg. A zsidó közösséget megerősíti a kirekesztés. Magára talál és a közösségébe kapaszkodik ebben a helyzetben az ember. Igaz, a közösség önmaga hibáztatása és a magában való hibakeresés, mint önmarcangolás, a zsidó emberek körében is megjelenik. A regény írói alteregója is gyakran teszi fel a kérdést, vajon mivel vagyunk rosszabbak, esetleg jobbak, honnan ered ez a gyűlölet, míg végül eljut oda, hogy „a remény az egyetlen dolog, ami még maradt nekem”. Mint ahogyan a zsidó közmondás is tartja: Elveszett pénz – semmi nincs veszve. Elveszett idő – sok minden elveszett. Elveszett remény – minden elveszett.
Visszatérő motívuma a regénynek a kék füzet, amelybe jegyzetek készülnek. Ebbe gyerekként rögzítette a számára meghatározó idézeteket és bölcseleteket, a vele történt események függvényében a fejezeteket záró gondolataival, majd később, felnőttkori kiegészítéseivel a történésekre reagál, illetve időben és térben is görbe tükröt ad a regényen belüli elbeszéléseknek. Rezonálás és csattanó, az elmondottak groteszk rezüméjét adják ezek a kommentárok.
„– Az Isten nem mindenható, hanem egy tehetetlen öregember, akinek fogytán az ereje – mondom hidegen, mintha a moziműsorról beszélnék. – Vak, süket és néma.” A megélt kilátástalanság mondatja a főhőssel ezeket a mondatokat.
„Az antiszemita nem meggyőzhető és nem lehet jobb belátásra bírni. Hivatkozhatunk a lelkiismeretre, a tízparancsolatra, a felebaráti szeretetre, mit sem ér, a butaság lesújt, mint a bárd” – hangzik el a gyermek főhős eszmélései közepette.
A Semper idem című regényt áthatja a közép-kelet-európai világlátás, a groteszk és ironikus gyermeki és emberi eszmélés és optimizmus. A mindig ugyanaz dokumentálása…
Sokat idézett regénye a kortárs szerb irodalomnak, és sikeresen már színre is vitték.
Đorđe Lebović: Semper idem. Fordította Radics Viktória. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2021
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.