Titusz, a hős című kötetében Acsai Roland a 19. században virágkorát élő, mára elhalt versformához nyúl azzal a céllal, hogy a nándorfehérvári diadal önfeláldozó hősét és történetének kultuszát ismét a köztudatba emelje. Miközben – a Petőfi és Arany által különösen kedvelt műfajt és versformát felélesztve – felező tizenkettesekben elbeszéli Dugovics Titusz hőstetteit, sorsát és jellemét, friss nyelvezetű, csillámló játékosságú versuniverzumot alkot. Különös esztétikai minőséget teremt ez az ambivalencia: az archaikus versforma és az e világi dominanciájú nyelvezet. A képzelet szabadságának szárnyalásával a hagyományok – régi formában, de új retorikával történő – aktualizálásával Acsai Roland üde versvilágot hoz létre, amely vélhetően könnyen utat talál a megcélzott korosztályhoz.
A hazafiság és a patriotizmus szimbólumává vált nándorfehérvári hős alakját először 1492-ben említi Antonio Bonfini A magyar történelem tizedei című írásában, majd – jóval később – Kisfaludy drámájában, Vörösmarty pedig verseiben építette tovább az önfeláldozó vitéz nimbuszát. Alakja később feltűnt Jókai és Mikszáth műveiben is, írásos kultusza a magyar történelembe és irodalomba egyaránt beágyazódott.
A felező tizenkettes mint a magyar elbeszélő költészet klasszikus versformája manapság szokatlan ritmusszerkezet, ugyanakkor szép keretet ad a szerző vállalásához, amit maga így határoz meg: ,,ez a költeményem szólni fog egy hősről, / akit előhívok a régi időkből, / Nándorfehérvárnak régi ostromáról, / mire a harangszó emlékezet százszor. / Százszor és ezerszer, hogy mi ne feledjünk, / Dugovics Tituszra mindig emlékezzünk.”
Izgalmas szituációt teremt az elbeszélő retrospektív szemlélete, hiszen ezáltal úgy jelenik meg a szerző, mint Dugovics Titusz kortársa.
Az elbeszélő költemény mint átmeneti műfaj számos lehetőséget kínál arra, hogy a közvetlen elbeszélő kedvére tágítsa a műfaji kereteket. Eklatáns példa erre az adott kötet: a szövegtest felfejtése közben megtapasztalhatjuk, hogy a monologikus formájú elbeszélésben az eseménysort a mese, a monda, a legenda, az anekdota jellemző jegyei árnyalják. Erről a műfaji sokszínűségről a szerző is beszél (ifjú) olvasóinak, aki gyakorta szól ki a szövegből ilyenformán: ,,Bár félig mese lesz, amit itt olvastok” vagy ,,Követitek Titusz kalandjai sorját, / amely oly izgalmas, mint az ősi mondák.”
Acsai Roland mesélőkedvéről a mű elején máris meggyőződhetünk, amikor is a nándorfehérvári hőst egy csirkeól tetejére helyezi, időben pedig vissza a kamaszkorba, ahol éppen egy barátjával birkózik. ,,Ez végül megtörtént, mármint a lelökés, / és ez Titusz szerint sehogy sem volt okés, mivel hogy ő volt az, ki tetőről leszállt / – még senki sem látott ilyen furcsa madárt, / mint ahogyan ő volt, ahogy onnan esett, / ha anyja most látná, hányna kereszteket.” Figyelemre érdemes, friss nyelvezetű, lendületes meseszövésében hogyan építi fel a szerző a bátor hős nimbuszát, aki már gyermekkorában sem hagyta megtorlás nélkül sérelmeit, revansot vett a baráton, ha úgy vélte, csorba esett a becsületén. ,,Fiú a lócára leült megpihenni, / vele aztán már nem szórakozhat senki. / Kinézett messzire, az alkonyi tájra, / mondhatni eléggé büszke volt magára.” Miközben nyomon követhetjük a felcseperedő fiú kalandjait, csínytevéseit, felfedezhetjük a szöveget átszövő jellegzetes mesei rekvizitumokat. Acsai Roland Dugovics Titusz alakjának és cselekedeteinek elbeszélése során ezeket a kellékeket gyakorta alkalmazza: földöntúli lényeket idéz meg és emel a szövegbe, valószerűtlen, fiktív elemekkel, lényekkel és próbatételekkel szövi tarkára az eseményeket. Menyéthercegnő, angyalok, démonok, szellemek, pokolkutyák kísérik kalandokkal teli útján Dugovics Tituszt, hogy segítsék – vagy épp akadályozzák – céljai megvalósításában. Mindezen túl olyan mesei elemek is színesítik az elbeszélő költeményt, mint a vándormotívum: a történet szerint Titusz apja háborúba ment, s a fiú egy nap felkerekedik, hogy – anyja kérlelése ellenére – az apa után induljon. ,,Amint az éj leszállt, Titusz nekiindult, / megszökött otthonról, mikor harang kondult.“
Acsai figyel arra, hogy az érdeklődést folyamatosan fenntartsa. Titusz még alig indult útnak, amikor bolyongása közben egy kötéllétra esik a fejére, amivel el is kezdődik a bonyodalmak sorozata. Szellemek segítik a fiút abban, hogy megtalálja apját, de az út, melynek során gazdag népmesei motívumok színesítik a szövegkorpuszt, kalandosabb, mint gondolná. ,,Le kell szállni neki egy jó mély gödörbe, / amit pokolkutyák vesznek mindig körbe.” Vagy: ,,Sötét volt odalent, és eléggé büdös, /elé állt egy démon: A te órád ütött… / Szerintem meg tévedsz, neked lesz most véged, / mert fejed dinnyéjén vágok egy nagy léket.”
Próbatételek és akadályok sora után Titusz ugyan kiszabadította apját, de örömük kérészéletűnek bizonyult, útjuk újfent kettévált. ,,Menj csak haza, apa, de az én kalandom / még csak most kezdődött, higgy nekem, ha mondom… / A fiú már tudta, hogy mi lesz belőle, / beáll katonának, lesz haza védője.”
,,Hunyadi János őt jó szívvel fogadta, / és a legjobb lovát neki odaadta.”
A magyarság közös történelmi emlékezetében legendássá vált, a zászlóvivő törököt mélybe rántó hős karakterét és kalandjait olyan nyelvezettel jeleníti meg a szerző, mellyel képes e világi vagánnyá tenni a figurát, ezáltal közelebb hozni a fiatal nemzedékhez. Játékos szókapcsolatok révén, olykor vicces szituációkat megidézve mutatja be a török hódoltság korát, a vitézi élet jellegzetességeit és magát a nándorfehérvári győzelmet, amely csaknem hetven esztendőre megállította a török európai terjeszkedését. Végezetül egy érdekes adalék: mind a versforma, mind a mű hossza tekintetében felfedezhető a párhuzam Petőfi János vitéz és Acsai Titusz, a hős című elbeszélő költeménye között. Ez korántsem véletlen, a kötet ajánlása szerint ugyanis „a szerző arra vállalkozott, hogy a mai ifjúság kezébe egy »új János vitézt« adjon”. Acsai Roland tollából egyébként nem ez az első, vitézeknek emléket állító irodalmi mű. Deli Vid – avagy a szigetvári csata halhatatlan hőse című, 2021-ben megjelent ifjúsági regénye ugyancsak a török korba kalauzolja olvasóit, hogy Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának vitézéről anekdotázzon.
A Zrínyi Kiadó gondozásában megjelent kötet szövegkorpuszát Igor Lazin sajátos hangulatú, szimbólumokban és részletekben egyaránt gazdag rajzai díszítik.
(Acsai Roland: Titusz, a hős. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2022)
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.